Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-11-01 / 19. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

Nem tudtam megszerezni annak az egyezménynek a hivatalos szövegét, amit az egyház és az állam kötöttek 1946-ban vagy 1948-ban, bár az egyik egyházi tisztviselő megígérte, hogy lefordíttatja és elküldi nekem. Általános benyomásom az volt hogy az egyezményt pontosan betartják, és pedig mind az egyház, mind az állam részéről; — ami több aggodalommal töltheti el a világ keresztyén közösségét, mint akármi más a magyar egyházi életben. Mert világos, hogy könnyű dolog először időnyerés és alkalmazkodás céljából megalkudni, később pedig az eredeti megalkuvást szentesíteni és állandósítani, már csak azért is, mert akik az Egyház magas polcain ülnek, kényelmesnek találják helyzetüket és biztonságban érzik magukat a dolgok uj rendében.

Persze, azt sem kell elfelejteni, hogy Magyarországon a protestáns egyházak könnyen meg fognak alkudni minden kormányzattal, azok után, amihez hozzá voltak szokva. Az ország tíz millió lakosa közűi csaknem hét millió római katholikus. Két és fél millió a református protestánsok, félmillió a lutheránus protestánsok száma, van pár ezer baptista és metho- dista, és elenyésző kisebbség görög orthodox. Mint kisebbség, a protestánsok oly sokat szenvedtek a római katholikus Habsburgok uralma alatt, hogy — mint az egyik egyházi vezetőember mondta nekem — “akármi jött, javúlás volt a Habsburgok után!”

Ezért hát, amíg valami másképpen győzne meg, nagy tisztelettel és csodálattal viseltetem a magyar egyház tisztviselői irányában. A vallást éppen csak hogy megtűrő kormány vigyázó szemei előtt az ő felelős egyházvezetésük olyan, mintha kötélen táncolnának, folytonosan egyezményeket kötve, csakhogy nyitva tarthassák a templomok ajtóit és így biztosíthassák azt, hogy népüket tovább táplálhatják a vallásos életben és hitben az imádkozásnak, Istentiszteletnek és a sákramentomok kiszolgáltatásának egyszerű eszközeivel.

Gondoljuk csak meg jól, hogy mily természetellenes most a helyzet Magyarországon. Marx tanai azt mondják a vallásról, hogy az a “népek ópiuma”, és bár minden jóval kecsegtetik a népet, semmit sem tesznek mindennapi életének megjavitására. Amikor aztán hatalomra jut, a marxista kormány olyan megszorításokat erőltet rá az egyházra, hogy az egyház — prófétai hivatásától megfosztva — kénytelen egész prédikálását és tanítását valami másvilági vallásra korlátozni és nem szólni semmit az itteni mindennapi életről — hacsak nem dicsőítve ezt, mint a “népköztársaság” jótékony hatását.

Ha már a népről beszélünk, hadd szóljak a magyar vallásos életnek arról a mozzanatáról, amiből ha keveset láthattam is, mégis úgy jöttem el Magyarországból, hogy a szívemben ének zengett és megerősödött a bizalmam arról, hogy a vallás győzhetetlen erő az ember életében.

Egyszerűen elálmélkodtam azokon a bizonyságokon, hogy csaknem évtizedes kommunista uralom után is milyen kitartó a magyar nép vallásos öntudata. Öt Ízben láttam templomaiban, amiket a szó szoros értelmében az ajtókig és a padlásgerendákig megtöltött. Kétszer Budapesten a Kálvin-téri nagy templomban.

Ennek két karzata van, a felső egészen fent a mennyezet alatt. Mindegyik tele volt. A földszint is, és a széles központi közön legalább 3 vagy 5 száz ember is állott, akik türelmesen végigállták a két-órás Istentisztelet és fáradtságnak vagy unatkozásnak semmi jelét sem mutatták. Egypáran, számolva addig, a- meddig láthattunk és hozzávetve a többit, úgy becsültük, hogy e két Istentisztelet mindegyikén 4,000 ember lehetett.

Megállottunk Kisújszálláson, Budapest és Debrecen között öt vagy hatórás auto-útunk felén. A lelkész otthonában a gyülekezet asz- szonyai, szépek, kedvesek és vendégszeretők amilyenek csak magyarok tudnak lenni, vártak azokkal a földöntúli jókkal megrakott asztalokkal, amiken gyönyörűen díszitett nyitott szendvicseket, tea-süteményeket és mindenféle tésztákat találtunk, meg hideg húst, sajtot, halat, kávét és bort, kinek-kinek a tetszése szerint. De még vége sem volt az ünnepeltetésnek, már is jött az izenet, hogy menjünk át a templomba. Nem hirdettek Istentiszteletet, mégis ötszáz és ezer ember közt voltunk hétfőn este abban a templomban. Péter János püspök, ahogy azt a jó püspöknek meg kell éreznie az ilyen váratlanúl adódó alkalommal, elhatározta, hogy ezeknek az embereknek legalább rövid Istentisztelet kell tartani; énekeltek, imádkoztak, Bibliát olvastak és ahoz rövid magyarázatot fűztek.

Debrecen főterén az óriás két-tornyos templomot hasonlóan megtöltötte a gyülekezet, úgy szintén a fóti falusi templomot is, Budapesttől nem messze, ahol szeptember 18.-án vasárnap délután prédikáltam.

Az a készség, amivel ez a nép templomaiba gyűlt, és az Istentisztelet alatt arcukon a várakozás fénye tisztán megmutatta, hogy milyen helyet foglal el a vallás az ő életükben. Még jelentősebb volt a gyülekezeteknek életkor szerint való megoszlása. Nem mind öregek voltak. Az én benyomásom az volt, hogy a gyermekek, ifjak, idősebb fiatalok, középkorúak és öregebbek aránya nagyon kedvezően hasonlítható volt az átlagos amerikai gyülekezethez.