Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA PROTESTÁNS VAGY RÓMAI KATHOLIKUS MI A KÜLÖNBSÉG? Ha az Egyház megromlása olyan korán elkezdődött: miért nem próbálták azt megjavítani még a tizenhatodik századot megelőzőleg? Számos reformáló mozgalom indúlt a tizenhatodik század előtt is, és ezek közül nem egy hasznos is volt. De miután a pápa hatalma megerősödött, az ilyen kisér- letek abbamaradtak, mert a változtatások lehetetlenekké lettek Magából az Új-Testamentumból tudjuk, hogy már az apostoli korszakban megkezdődött a tévedések és visszaélések becsúszása a keresztyén egyházba, és attól kezdve állandóvá lett a reformáló törekvés is. A Cselekedetekről írt könyv 15.-ik részében olvashatunk a jeruzsálemi első zsinatról, amelyben az apostolok olyan súlyos hibát orvosoltak meg, ami végzetessé válhatott volna, ha gyorsan helyre nem hozzák. Péter vezette a hibás irányt és őt Pálnak valósággal meg kellett feddenie (Gál. 2), hogy a bajt megelőzhessék. Pál valóságos reformátor volt: csaknem minden levelében küzd a különböző tévedések és visszaélések ellen. Megtörtént, hogy a reform-párt volt az erősebb, mint 397-ben, a carthagói zsinaton, ahol 87 püspök vett részt, és ahol megállították azt az elharapódzott babonát, hogy a halottak érdekében és javára kereszteltek élőket. Más alkalommal a reform-mozgalmat elfojtották, mint a donátistákét, akik tiltakoztak az egyház növekvő elvilágiasodása ellen, de olyan erélyesen és olyan gyökeres orvoslást sürgetve, hogy az egyházi zsinat eretnekeknek nyilvánította őket. A pápai hivatal kizárólagos tekintélyének és egyeduralmának növekedése természetszerűleg nehezebbé tette a bírálatot és elnyomni igyekezett minden reformátori kísérletet. Ennek dacára az egyház megjavításának sürgetése az egész középkor alatt csaknem állandó volt. Nem egy esetben az ilyen mozgalmak az egyház egészséges gyökereiből nőttek ki és egy-egy újabb mozgalomban nyilvánúltal. Ilyen volt a misztikusok esete, azoké a férfiaké és nőké, akik az Istennel való egyéni, személyes közösséget sürgették, és ezzel jó hatást gyakoroltak az egyház tanaira és életére egyaránt. A szerzetrendek alapítói között számos igazi reformátort találunk, akik éppen az egyház romlásának orvoslására alapították a maguk szerzetrendjeit. Az ilyen mozgalmak vezetői nem annyira bírálni akarták az egyház hibáit és gyöngéit, mint inkább új életet és kegyességet akartak átönteni a hívek életébe a saját életükből és kegyességükből. Ezek a kísérletek azonban nem tudták megszüntetni vagy megállítani az egyháznak folyton fokozódó megromlását. Amint azonban az egyházban az emberi tévelygések és visszaélések szaporodtak: mindig hangosabb és erősebb lett az egyházban a bírálat, az elégedetlenség. A tizenkettedik században Franciaország déli részében kezdődött az első olyan reform-mozgalom, amely a római egyháztól elszakadásra vezetett. A valdensek egyháza a legöregebb protestáns egyház a földön. Hasonló reformáló kísérletek voltak azok is, amiket Angliában Wycliff János, Olaszországban Savonarola, Csehországban Hussz János indítottak a tizennegyedik században. Bár ez előreformátoroknak máglyákon kellett életükkel megfizetniök az igazság bátor kimondásáért, fellépésük új meg új erőt adott az egyház egyetemes reformját követelő mozgalomnak. Nemcsak egyházi férfiak, hanem e kor írói és költői is, mint Chaucer, Petrarca és Boccaccio, sőt Dante is, kifejezték megbotránkozásukat az egyházi személyek, tan és életmód megromlása felett. A mind általánosabbá vált sürgetés nyomása alatt végre a pápák sem tudták tovább halogatni az egyetemes zsinat összehívását. Nem volt hozzá nagy kedvük, mert tudták, hogy ezek a zsinatok ítéletet fognak tartani a pápák fölött. A keresztyén egyház történelmének nincsen szomorúbb és szégyenletesebb része, mint a középkori pápaság története. Mai értelmünkkel olvasva e sötét lapokat, fel sem tudjuk fogni, hogyan juthattak a pápai székre ilyen gyarló emberek, és hogyan tűrte el nyilvánosan ismert bűneiket az egyház, sőt az állam is. Zavaros idők voltak azok, tele háborúkkal, viszályokkal, — Európa népei mintha egészen elveszítették volna az Istennek sok rendben és sokképpen velük közlött kijelentéseit és Jézus Krisztus földön jártának hasznait. Minden más fogyatkozást elintézhetett az emberi fejlődés, de a minden másnak alapjáúl szolgáló isteni látást, ami nélkül elvész a nép, csakis úgy lehetett visszaszerezni, ha az egyház megtisztítja magát minden emberi találmánytól, ami részben a papi rend önzéséből, részben pedig és főképpen a pogány népekkel való érintkezésből reá tapadt és helyreállítja eredeti őskeresztyén tisztaságát.
