Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-04-15 / 8. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA A katona sötét szemei fogták fel a tekintetét. “Mit keresel itt?” — szólott Balázs. “Ez az én portám s nektek nincs jogotok ide betörni.” Aztán eltolta a fegyvert a melléről s indult be a parókiába. Az ott lévők meghallották léptei zaját s három villanylámpa fénye összpontosult a 'szemében. Egyszerre érezte kiszolgáltatottságát s átfutott agyán teljes tehetetlenségének tudata. Ott állott megvakultán, kitéve három katona kénye-kedvének s tudta, hogy egy gyanús mozdulat is halált jelenthet számára. Idegölő csend, őrjítő némaság vette körül. Egyszerre aztán gyufa sercent s egy kéz lámpát gyújtott a szobában. Balázs lassan visszanyerte a látását. Megpillantotta az őrs új urát s a két fegyveres katonát mellette. A tiszthelyettes kezében egy gu- zsaly volt, amelynek a végére piros-fehér-zöld színek voltak festve. Ezt nyomta oda Balázs orra elé s aztán vészjósló hangon mondta, hogy most meglakol ezért. Ők ugyanis látták, amint festegette a guzsalyt a magyar zászló színeire s azért eszközölték a házkutatást is. Most azonban örökre elveszik a kedvét a magyarkodástól s meglátja, hogy ez alkalommal nem Dáviddal lesz dolga. Balázs aznap látta először és utoljára a parókia belsejét, hogy a faluba érkezett. Dohos, üres, teljesen butortalan szobák ásítottak rá, hidegen, idegenül. Ahol a kályha állott, sötét korom-oszlop hirdette, hogy lakói valamikor füst mellett melegedtek. A durva deszkák elgörbültek, mint kiélt, elhasznált emberi hátak, amelyek már nem tudnak terhet emelni. A kongó ürességen kívül semmi nem volt a házban s tudta, hogy azt a megfestett guzsalyt is a katonák vitték be oda magukkal. Hallotta, hogy! ilyen fogásokkal már sok ártatlan embert meghurcoltak s valami szörnyű csömört érzettt s nagy el- hagyottságot. Aztán tett egy lépést a tiszthelyettes felé s merően szemébe szúrva tekintetét, csak ennyit válaszolt neki: “Amit most mondott, minden szó hazugság az ajkán!” A csend megsürüsödött közöttük, amint a szemeken keresztül két lélek birkózott egymással. Az egyik mellett ott állott három fegyveres csendőr, azok mögött a királyság minden katonája s azokon túl a vérszájú ítélet, amelynek halálos mérge, mint szervezetben a vér, eljutott a szabadság egyházának legutolsó őrhelyéig is. Balázs egyedül volt. Egyedül az Istennel s a kiszolgáltatottak és ártatlanok nagy igazságával és erkölcsi erejével. Ott állott, máskép nem tehetett. Ott állott elhagyottan, a megköpdösött s eltaposott áldozat igazságával s valami nagy erőt s nyugalmat érzett. Nem félt és nem haragudott s hidegen, tisztán égő szemei megszégyenítették, lefegyverezték s megbénították a zsandár minden cselekvő erejét. Aztán megfordult s lassú léptekkel ott hagyta őket a feltört házban, nevetséges zsákmányukkal s hazug győzelmükkel. Ahogy kijött a szabadba, a jóakaratú természet köszöntötte. Átölelték a tavaszi illatok s a szellő bársony símogatását érezte lázas homlokán, mintha Isten érintette volna meg, űzött, megalázott, szegény gyermekét. KOVÁTS MARGIT: Apóka “Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” 121. Zsolt. 1. Most is előttem van: nagy, magas alakja egy kicsit előre hajlik és gyermeki bizalommal néz az emberek szemeibe, mindenkinek illendőképpen köszönve és mintha biztatást várna az emberektől, jobban megnéz mindenkit. Valamikor, nem is olyan régen egyik cigány- zenekarban a cimbalmos volt; azt mondták, akik akkor ismerték, hogy valóságos művész volt. Mikor elkezdett játszani, elfelejtkezett mindenről és hol sírt, hol nevetett keze érintésére a cimbalom húrja. Hozzám az irodámba jött be, nagy bánatát akarta elmondani, mert volt neki is, mint mindenkinek. “Igen, — fia a szegény Karcsi eltűnt a háborúban. Egy darabig minden héten jöttek tőle levelek, mert hiszen magyar asszony volt az ő felesége és az a két gyereket iskoláztatta. Karcsi nagyon jó tanuló volt, hát tőle jöttek is a levelek hetenként, mert szerette a szüleit; de most már két éve, hogy semmi hír sem volt felőle. Ő nem akarja elhinni, hogy meghalt, hiszen lehetetlen, hogy az a nagy, erős gyerek csak úgy betegség nélkül elpusztuljon. Kicsi korában mindig az apja mellett szeretett volna lenni, kérdezgetett erről, arról, és ő mesélt neki olyan sokat. Még a tiszteletes úr is azt mondta, hogy Karcsiból nagy ember lesz, mert jó feje van. De nem« szeretett tanúlni és csak a hat e- lemit járatták ki vele. De a bizonyítványa az kitűnő volt. El is határozta, hogy nem veszi addig kezébe a cimbalomverőket, amíg haza nem jön a gyerek.” Apóka, — mondtam neki, — hátha a jó Isten mást akart és Karcsi már nem él. Hátha jobb így neki, hiszen annyi minden érhette volna még az életben és a jó Isten elvitte egy másik országba, ahol nem fáj már neki semmi sem. Lelhet, mondta Apóka, de én nem tudok semmit arról az országról; sokszor voltam már a
