Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-04-01 / 7. szám

10

REFORMÁTUSOK LAPJA

Jézus Krisztus.” Aki azt tanítja, hogy Krisztus készségesebben hallgatja meg a Mária könyörgését, mint akármelyik más közönséges emberét, az figyelmen kívül hagyja a mi Urunknak azt a komoly kijelentését: “Én azt, aki én hozzám jön, semmiképpen ki nem taszítom.” (Ján. 6:37.)

(Következő fejtegetésünkben azt fogjuk elmondani, hogy mit hiszünk mi protestánsok az üdvösségről és a kegyelem eszközeiről?)

EGYHÁZI HÍREK

REFORMÁTUS VILÁGSZÖVETSÉGI GYŰLÉS

Irta: Dobay Raymond lelkészünk

Ottawában, Kanada szép fővárosában tartotta ez évi gyűlését a Református Világszövetség nyugati főosztálya, díszes körülmények között és rekord-részvétel mellett. Noha a legnagyobb készséggel teszek eleget szerkesztőnk kívánságának, hogy e fontos eseményről tudósítást írjak, alázattal vallom be, hogy e feladat bizony meghaladja szerény képességeimet és azzal a sajátos érzéssel küzdők előre elvesztett csatát, amit a francia az “embarras du richesse” kifejezéssel jelöl meg. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen az amerikai kontinens néhány legkiválóbb hittudósa és vezető egyházférfia vett részt ezen a konferencián, mely két és fél napig tartott. Csak a főelőadókat s tárgyaikat sorolhatom fel:

Dr. Wadsworth, a kanadai presbiteriánus egyház moderátora: “A Világszövetség prince- toni konferenciája”; Dr. Wagner, egyházunk elnöke: “Az Egyházak Világtanácsának evans- toni gyűlése”; Dr. Mackay, a Világszövetség elnöke: “A református egyházak a mai világban”; Dr. Blake, az Egyházak Országos Tanácsának elnöke: “Hogyan tehetjük Szövetségünket hatékonnyá egyházainkban?”; Dr. Lloyd, a presbiteriánus egyház moderátora: “Mi a Református Világszövetség és mi a célja?”; Dr. Onions, a kanadai egyesült egyház főtitkára: “A lelki- pásztor református felfogása az ökumenikus mozgalom megvilágításában”; Dr. Elsőn washingtoni lelkész (Eisenhower elnök lelkésze): “Nemzetünk eszményi és vallásos alapjainak megújítása”; Dr. McCord, texasi tlheológiai dékán: “Vallási és állampolgári szabadság.”

Ugyebár, kedves olvasóm, most már jobban érthető, miért állok olyan tanácstalanúl, amikor ilyen tárgysorozatról kell tudósítást írnom? Bizony csak kivonatolva tehetem.

A világsajtó már kimerítően tárgyalta Dr. Mackay feleletét Nikon alelnökünknek Guatemalában elhangzott kijelentésére, amiben a

római katholikus egyházat mint a kommunizmus elleni védőbástyát dicsérte; erről hát nem kell írnom. Megemlítem inkább előadásának azon pontjait, amelyek református világfelfogásunkról és református egyházaink helyzetéről szóltak.

A Református Világszövetségben tömörült 66 egyház hívő férfiai és női, mint parányi mikrokozmoszban, a saját életükben és hitükben talán minden más keresztyén egyház hívőinél nagyobb mértékben foglalják magukba a mai világ|helyzetet; és ez igaz akár szociális, akár politikai vonatkozásban. Példáúl hozta fel a délafrikai református egyházakat, melyek Isten Urunk kifürkészhetetlen akaratából szemben állanak a másszínű keresztyén testvérek millióival. Mások kommunista uralom alatt álló országokban kell hogy bizonyságot tegyenek hitükről, mint Magyarországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Koreában. Ismét mások újkori vallásüldözés áldozatai, mint Spanyolországban és Kolombiában. Református hívők kell hogy hitet valljanak másvallású embermilliók nyomása alatt, mint az izlám, buddhizmus és shintoizmus világában: íme ilyen a sorsa az ősi református hitnek ezekben a mikrokozmoszokban manapság.

Ilyen viszonyok között a Református Világ- szövetség nem lehet “Superchurch” (egyházak fölött álló egyház). Nem is lehet önmagában végcél, hanem csak SZOLGA, Krisztus Urunk szolgája; lelkészei nem valami egyházi felsőbb rend, hanem alázatos hitvallásban elöljárók. (Talán itt említem meg, hogy Dr. Vassady Béla tudós tanárunk mutatott rá egyik felszólalásában arra a nagy különbségre, mely a “hitvallásos” és a “hitüket megvalló” egyházak között fennáll.) Ennélfogva mielőtt jogunkban állana moralizálni és kritizálni, kötelességünk előbb vizsgálódni és tanúlmányozni, mert világunk ma semmit sem használhat jobban, mint a “megbocsátás újra felfedezését”. (Ami eszembe juttatja egyik legnagyobb élő történészünk, Butterfield, klasszikus megállapítását: “a civilizáció követelménye a bünbocsánat doktrínája”.) Isten Urunk előtt való alázatossággal mégis jogos öröm tölti meg szívünket afölött, hogy református egyházaink adták korunkban is a protestáns világ legkiválóbb theológusait. E kitüntetés reszkető öröm érzéseit kell hogy kiváltsa szívünkből!

Igen sajnálom hogy a rendelkezésemre álló hely nem engedi meg kiváló elnökünk, Dr. Wagner, nagyszerű előadásának bővebb kivonatolását. Noha már évek óta ismerem őt, ez volt a második alkalom, hogy hosszasabban elbeszélgethettem vele és elmerülhettem jellemének tanulmányozásában, melynek első és legfőbb tulajdonsága az alázatosság. Rendszerint együtt reggeliztünk, lévén mindketten koránke-