Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-04-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 mi fel nem támadunk, Krisztus sem támadott fel. A másik nagy érve a hitetleneknek az úgynevezett “tudományos érvelés”: a feltámadás lehetetlenség, mert a meghalt test részei szétszóródnak, gyakran más emberi testek részeivé válnak: hogyan lehetne hát mindezeket külön-külön megint ugyanazon testben feltámasztani! És beszélnek a tömérdek csatatérről, ahol a holttestek megtermékenyitették a földet, miből a búza kenyér formájában megint sok ember testébe vándorolt el; emlegetik a Wycliffe porait, miket az Avon folyó a Severn folyóba vitt, onnan a tengerbe kerültek, a pára fölvitte azokat a fellegekbe, honnan eső formájában leestek, viz formájában más emberek testében kerültek, és így tovább. Mily gyarló okoskodás! Testünk részecskéinek nem kell ilyen “világkörűli útakat” megtennie: minden hét évben megváltoznak azok itt bent a bőrünkön belül is és ennek sejtjeivel egyetemben. Mily messzire volna az igazságtól az, aki UGYANAZOKAT a részecskéket keresné a feltámadott testben, mint amikből a meghalt test állott! Azok bizony nem tudtak volna átal- menni a bezárt ajtón, sem felemelkedni a levegőbe! Igenis, meg tudták tenni azt is mind, amit a halál előtt megtehettek (enni, inni, külső hasonlatosságot továbbviselni); ellenben tudtak olyanokat is tenni, amik nem voltak a halál előtti testnek a hatalmában. “Ez a romlandó test romolhatatlanságot ölt magára s ez a halandó test halhatatlanságot ölt magára” (1. Kor. 15:54), — értsük meg, igen: A TEST! Pál szépen elmondja, hogy hát vájjon az elvetett búzának van-e csak egy részecskéje is abban a kalászban, ami kikelt belőle?! Bizony nem lesz ez semmivel sem nagyobb csoda, mint az apának az uj élete a fiában, akivel a búza magjánál is véghetetlenűl kisebb mag köti össze test szerint, — és ez mégis ott viszi minden tulajdonságát örököséhez! Azt is emlegetik a hitetlenek, hogy a haláltól a feltámadásig oly sok idő telik majd el, hogy a meghalt testekből kikelő uj személyiségek nem ismerhetnek egymásra. — Ugyan bizony miért volna szüksége a lelkeknek testre, hogy egymásra ismerjenek?. Hát Péter nem felismerte Mózest és Illést, mikor ezek Jézus társaságában megjelentek a megdicsőülés hegyén? Pedig nem olvassuk az írásban, hogy Jézus bemutatta volna őket egymásnak! — Mások meg azt kifogásolják, hogy ugyan miért volna szüksége megint testre a léleknek, ha már egyszer megszabadúlt tőle, — hiszen azzal megint alacsonyabb-rendüvé válnék! Amire mi azt feleljük, hogy mi még a mostani tulajdonságait sem ismerjük mind az anyagnak, — hogyan ítélhetnénk hát felőle majd akkor való állapotában és minőségében, amikor Isten végképpen és minden tekintetben alája rendeli a Léleknek?! Pál, aki joggal hivatkozik a maga elragadtatásaira a harmadik égig, a léleknek a legboldogabb állapotát még sem a halál után képzeli és mondja el, hanem a feltámadás után: “akik e sátorban vagyunk is” — mondja, — “megterhelten sóhajtozunk, mivel nem akarjuk ezt levetni, hanem a mennyeit e fölé magunkra venni, hogy így a halandót elnyelje az élet” (2. Kor. 5:4), és sóhajtozik: “Hogy valamiképp eljuthassak a halottak feltámadására!” (Fii. 3:11). Sohasem kívánja a test megsemmisülését, hanem tökéletességre jutását! Hogy mikor és hogyan támadnak fel a halottak: ezt mind elmondja Pál az imént már többször említett részben, a Feltámadás Nagy Fejezetében, a korinhusiakhoz írt első levél tizenötödik részében. Ott van szó a kettős, helyesebben kétféle feltámadásról is, az igazakéról és a hitetlenekéről, amit különben már Dániel próféta is így hirdetett (12:2-3). E kérdések kutatásánál azonban — mint Kálvin is int rá — különös nagy szükség van a mértékletességre és higgadt józanságra, valamint az alázatosságra is. Mert ha elfelejtjük, hogy mily hihetetlenül gyöngék és gyarlók vagyunk, elvakúltságunkban olyan magasra ragadhat képzelődésünk röpte, hogy a mennyei dicsőség fényessége talál megperzselni bennünket, — mondja a genfi bölcs. “Sokan, szükségtelen tudást szomjazva, azt tudakolják, hogy mekkora a távolság a próféták és az apostolok között, meg az apostolok és a vértanúk között; és hogy milyen különbségek lesznek a megházasodott meg az olyan emberek között, akik mindhalálig megmaradtak nőtlenségben; egy szóval, az ilyenek fel akarják kutatni a mennyországnak a legrejtettebb zugát is. Ezért a mi számunkra az a legjobb és legrövidebb szabály, hogy most elégedjünk meg azzal, hogy “homályos tükör által látunk”, amíg eljön az az idő, amikor majd látunk “szemtől szembe” (1. Kor. 13:12). Mert nagyon kevés ember törődik azzal, hogy melyik út vezet a mennybe, de azt már most valamennyi szeretné tudni, hogy mi történik ott? Az emberek rendesen lassúak és nem akarnak küzdelembe keveredni, de bezzeg szeretnek dicsekedni képzelt győzelmeikkel!” Genf ott fekszik a világ egyik legszebb tava végénél. Ezen a csodálatosan kék színű tavon végigfolyik Közép-Európa egyik jelentős folyója, a Rhone. Senki sem látja futását, amíg keresztülmegy a tó vizén, hogy pontosan ott a Kálvin temetője mellett csoda-tisztaságban váljék ki belőle és fusson tovább a tenger felé. így megy majd keresztül a mi életünk is a halál nagy taván és megtisztúlva kerül ki belőle, hogy folytassa útját a végtelenség felé, amit mi keresztyének örökéletnek nevezünk. “Hála az Istennek, Aki megadja nekünk a diadalt a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1. Kor. 15:57).
