Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-15 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 ELŐKÉSZÍTÉS EVANSTONRA “JÉZUS KRISZTUS — A VILÁG REMÉNYE” EVANGELIZÁLÁS AZ EGYHÁZ ELHANYAGOLT HIVATÁSA (Második rész) Mihelyst egyszer komoly vizsgálat alá kezdték venni az egyházak a maguk elkötelezettségét az evangelizálásra, azonnal megértették, hogy Isten ítéletre, bűnbánatra és megújúlásra hívja őket. Növekvő mértékben látunk jeleket, amik azt mu- tatjá, hogy a megújulás útban van. Az Úr eljövetele — még nem Utolsó ítéletre, hanem a Léleknek uj kitöltetésében — kegyelmesen megmentheti az Egyházat e mostani időnkben. Nagyon valószínűnek tartjuk, hogy az evanstoni gyűlésen Isten kegyelmének és hatalmának ilyen megnyilatkozásáról számos bizonyságtételt fogunk látni. Most csak néhány ilyen jelre mutatunk itt rá. Theológiai megújhodás Korunkon kétség nélkül megnyilatkozik a theológiai ébredés. A Tudományok Királynője, (ahogyan hajdan a theológiát nevezték), ismét elfoglalta az őt megillető trónust, és pedig most már nemcsak az Egyház doktorainak iskolatermeiben, hanem “világi” tagjainak gondolkozásában is. Ma már mindenki előtt világossá válik, hogy a theológia nélkül való keresztyénség egyáltalán nem keresztyénség. Theológia és pedig bibliai theológia képében az Egyház evangelizá- lása megint olyan fegyverzetben állhat szembe korunk világias eretnekségeivel, amik alkalmassá teszik a mérkőzésre. A nyugati kultúra intelligens elemei között bizony aratásra megérett mezőt talál. Ebben az evangélizáló munkában az Egyház egységének hiánya mindig jobban háttérbe szorul és elhalványúl, amiben még Róma is segít, kivált világi hitvitézeivel. Az egység mindinkább szükségszerűséggé válik abban a háborúban, ami a keresztyén hit lényege és a leplezetlen hitetlenség és eretnekség között folyik. A világiak aposiolkodása Korunk theológiai ébredésével párhúzamo- san, vagy inkább ennek része gyanánt, folyik az Egyház tanaiban egy másik forradalomnak a kiemelkedése, amit az utolsó nemzedék ideje alatt lehetett megfigyelni. Újdonságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy még legtisztábban látó élharcosai sem találták meg számára a megfelelő elnevezést. Főeszméje e szó körűi csoportosúl: “apostolkodás” vagy apostol- ság. Napjaink ökumenikus tanácskozásaiban ott szerepelnek e kifejezések: “az Egyház apostolkodása”, meg a “világiak apostolkodása”. Az Egyháznak ilyen felfogása mögött az a meggyőződés áll, hogy az Egyház csak akkor lesz igazán “Egyház”, amikor mint evangelizáló közösség, vagy pedig minden tagjának közös ténykedéseiben, részt vesz abban az apostoli szolgálatban, amire, mint az ő missziójára, kiküldötte őt Ura. Az Egyház kell hogy vigye az evangéliumot a világnak. Az önmagába való' befele-né- zés, vagy a saját maga művelése, kulturális elszigeteltsége mind egyenes megtagadása az Egyház létokának, amire teremtette őt az Isten. Ez tehát legfőképpen azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra szűnjünk meg már úgy tekinteni az evangelizálásra, mint ami a lelkészek hivatása. Az Egyház megint föl kell hogy fedezze az ujtestamentomi “laikus” szónak az eredeti értelmét. (Sajnos, nekünk magyaroknak nincsen rá megfelelő szavunk; a legszörnyübb vétek ezt a “világi” szóval fordítani, hiszen pontosan az ellenkezőjét jelenti ennek!) Az Uj-Testa- mentum Isten népét, mint egészet érti e kifejezés alatt; Isten úgy küldte ki ezt a maga népét, mint “királyi papságot, szent nemzetet, Isten tulaj donáúl választott népet, hogy hirdessék Annak kiválóságait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta ki őket”. A hit háztartásában talán különbözhetnek a lelkészek és a laikusok feladatai, de egyik sem mentes attól az elhívástól, hogy terjessze az evangéliumot. Sőt, még akkor is hívek maradnánk ahoz a képhez, amit az Uj-Testamentum az Egyházról fest, ha azt mondanók, hogy az Egyházon kívül állók előtt való bizonyságtétel egyenesen a laikusok (tehát a tagok) sajátos munkája kell hogy legyen, mert hiszen a szó igazi értelmében ők az az Egyház, amely a világban van. Az evangelizáló közösség A távoli missziói területek nagyon jól ismerik az úgynevezett missziói telepeket. Ezeket a missziói telepeket azonban napjainkban ugyancsak szigorúan bírálgatják amiatt, hogy valóságos körülkerített, elfalazott közösséggé lettek: — az önmagába befelé-néző Egyház uj kiadásában. Pedig Isten Országának a sejtjeit igenis plántálni kell mindenütt, ahol csak szükség van az evangéliumra; azok a régi kolostorok is eredetileg ilyen missziói sejtek voltak. Korunkban pedig, amikor az otthoni meg távoli mezők misz- sziói alkalmatossága között a különbség mindig jobban elhalványúl, minden egyes gyülekezet, akár itthonn, akár messze^ külföldön, egy-egy missziói teleppé változik át. Úttörőkre ma is szükség van, meg is jelentek. Franciaországban példáéi nagy feltűnést keltettek nemrégiben a római egyháznak a gyári munkások közé küldött papjai. Talán kevésbbé ismert evangelizáló kö-
