Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)

1954-01-01 / 1. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 5 ból a magasabb szempontból, ahol mindenki előtt láthatóvá válik, hogy amit rábíztak, az nem CÉL volt, hanem csak ESZKÖZ a cél szolgálatában. Ezt pedig sohasem lehet megérzékeltetni akkor, ha csak visszafelé tekintünk. A helyes mérlege­lést csak az ELŐRENÉZÉS állapíthatja meg. Ezért azt ajánljuk és sürgetjük, hogy köz­gyűléseink idejét ne a múlt évnek, hanem a jövő évnek szenteljük. Ezt megint két eszköz alkal­mazásával érhetjük el: a tisztviselők olyan komolyan átgondolt és gondosan megfogalmazott javaslatokat terjessze­nek a közgyűlés elé, amiket már az egyháztanács gyűlésein nemcsak megtárgyaltak, hanem ott el is fogadtak, és amelyek a következő év program­ját foglalják magukban; a pénztárt kezelő tisztviselők pedig ezt a pro­gramot támasszák alá gondosan kidolgozott költ­ségvetésüknek beterjesztésével, mely a javaslatok kivitelét lehetővé teszi. Ha a közgyűlés szorosan korlátolt idejét csak e két irányban használjuk fel, akkor a közgyűlés el tudja végezni a maga feladatát. Vannak gyüle­kezetek, ahol már nincsen is panasz az időbeosz­tásra; másutt még mindig javításra van szükség. Ezért szóltunk erről. De még fontosabb a második kérésünk: TÖBB LELKI TARTALMAT sürgetünk egyházi életünk célkitűzéseinél. Egyházi életünk túlzottan anya­gias és világi; holott egyedüli életcélja az Isten Országa. Sok hűséges tagunkat elkeserítette már annak tapasztalása, hogy nagytermeinket mindig fokozódó mértékben használjuk éttermek, bár­helyiségek vagy tánctermek gyanánt, hol valósá­gos klubéletet élhetünk, bazárokait tarthatunk, szerencsejátékokat és sorsolásokat rendezhetünk és mindezen műveletekkel próbáljuk az egyház életmegnyilvánúlásait (“mozgalmait”) olyan pénz­gyártó géppé, pénznyomdává vagy pénzpréssé át­alakítani, amiben a tagoknak legtöbb idejét és munkáját ez a pénzcsimálási folyamat köti le és veszi igénybe. Sok komoly hívőnk hagyott el már bennünket, amikor összehasonlította az egy­ház tisztviselőinek és munkásainak a munkájából a LELKIEKRE fordított időnek a mennyiségét a PÉNZSZERZÉSRE fordított időnek a mennyisé­gével. Mert ha vallásos irodalommal szokott foglalkozni, olvasmányaiból megállapíthatta, hogy ahol csakugyan hisznek és imádkoznak, ott soha­sem kérnek pénzt senki emberfiától sem, — mégis mindenre van elégséggel. Viszont ahol nem imád­koznak lélek szerint, hanem mindenáron csak PÉNZT akarnak csinálni: ott sohasem lesz ELÉG a pénz, de még kevesebb lesz az Isten áldása. Már pedig melyikre van nagyobb szükségünk?! Egyházunknak első tisztviselője, az elnöke, állapította meg őszinte nyíltsággal az egyetemes zsinat gyűlésén, hogy az a legnagyobb baja Egy­házunknak, hogy NEM ADUNK ELEGENDŐ LELKI TÁPLÁLÉKOT HÍVEINKNEK. Mélyen lesújtó megállapítás volt, de félelmetesen igaz. Ki is küldött a zsinat menten egy bizottságot en­nek a kérdésnek a tanúlmányozására: három év­ig tanúlmányozták is a kérdést, tettek is szép ja­vaslatokat a következő zsinati gyűlésre, de nem voltak elég gyakorlatiak, mert még máig sem ke­rültek oda gyülekezeteink elébe, a közgyűlésekre. Pedig az orvoslásnak csak a gyülekezetekben le­het lefolytatódnia. TÖBB LELKI TARTALMAT kínáljanak fel egyháztanácsosaink és tisztviselőink jelentéseik­ben a közgyűlésnek. Honnan vegyék ezeknek ja­vaslatait? Van evangélizáló bizottságunk, van Isten Országát szolgáló bizottságunk, van sok más hasonló célú bizottságunk: kérjenek ezektől és fognak is kapni tőlük. Még lapunk is kínál fel egy kész javaslatot a következő cikkben. Csak az Isten szerelméért, értsük meg már egyszer és lás­suk be, hogy az egyház feladata nem anyagi ügy, hanem elsőrendűen lelki ügy, másodrenden is lelki ügy, harmad- és huszadrenden is lelki ügy, — és csak majd a harmincadoknál kerül sor a hozzá szükséges pénzügyeknek a megtárgyalásá­ra, — de még ezt sem a pénztárcánkkal kell le­folytatnunk, hanem Isten elébe borúivá könyör­géseinkben! Ilyen értelemben vigyünk TÖBB LELKI TARTALMAT a közgyűlésekbe! NŐEGYLETEINK AJTAJÁN ZÖRGETEK Segítséget kérek nyomorékká vált menekült testvérünk számára Perei András békési földesgazda fia volt, aki a tanyáról gyalog járt be a városban lévő református gimnáziumba. Jól tanúit, egészen fiatalon már se­gédjegyző is lett a községházán, amíg aztán el nem vitték háborúba; azután pedig menekült ő is nyu­gatra a többivel... De csak Linzig jutott el, ott rá­támadt a szörnyű betegség, a polio; lábai lesorvad­tak és most ott él a linzi menekültek kórházában. Szellemileg teljesen ép és egészséges, és szeretné átképezni magát mérnöki rajzolónak, amihez nem -volna szüksége a lábaira. Az iskoláig azonban mégis csak el kell jutnia valahogy. Ezért azt kéri, hogy tegyük lehetővé neki egy betegszállító motoros ke­rekes-szék beszerzését, amit ott körülbelől száz dol­lárból meg lehetne venni. Már itt lévő barátai ily nagy összeggel nem tudják segíteni, hiszen maguk is most kell hogy újrakezdjék az életüket; ezért for- dúlunk egyházaink nagylelkű asszonyaihoz: vala­melyik nőegyletünk, amelyiknek megtakarított pén­ze van, megszánhatná ezt a mi szerencsétlenül járt fiatal testvérünket. Még csak 25 éves, és Isten ke­gyelméből még hosszú élet állhat előtte. Olvastuk leveleit és ügyes költeményeit; nemcsak okos gon­dolkozásáról, hanem mélyen érző szívéről is bizony­ságot tettek azok. ő is a mi hitünkhöz tartozik, e- zért joggal emlékeztetjük nőegyleti nőtestvéreinket arra, amit az apostol mondott nekünk: mindenek­kel jót cselekedjetek, de a legfőképpen a ti hite­teknek cselédjeivel. — Az adományokat szerkesz­tőnk is szívesen továbbítja és lapunkban nyugtáz­za is; de közvetlenül neki is írhatnak, e címen: Andrew Perei, Ried, im Innkreis, O. Ö. — Austria, DP. Lager 701 1/11. ..............................-*-■»......................................

Next

/
Thumbnails
Contents