Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-03-15 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 KOVATS MARGIT A LÁTHATATLAN HARANGKÖTÉL “Az Ur nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Ur azt nézi, ami a szívben van.” I. Sám. 16. 7. Életem legkedvesebb idejét Sz-ban töltöttem, mint hitoktató. Több mint 600 kis falusi gyermek vett körül, és nekem ez volt az első falusi életem! Nagy boldogság volt számomra, hogy pont olyannak képzeltem el a falut, mint amilyennek találtam a valóságban. Sehol annyi figyelő szempár nem fordult felém, mint ezeken az órákon. Mennyi tanulni vágyás, milyen figyelem, mennyi szorgalom, mennyi készség volt ezekben a gyermekekben! Szinte ők ösztökéltek hangtalanul, hogy beszéljek még többet nekik. Milyen sok kérdeznivalójuk volt, pedig milyen szemérmesek voltak — de tudásszomjuk nagyobb volt a bennük levő szerénységnél. Mindet nagyon szerettem; de emberi gyarlóságból mégis volt köztük egyetlen kedvencem. Nem tudott róla senki, mert biztos vagyok benne, hogy az egész falu elképedt volna, ha megtudja. Kis kedvencem nem volt gazdag szülők gyermeke, sem nem angyali szelidségü, — dehogy! Sőt, mintha pont ez hiányzott volna belőle, de csak annak, aki felületesen ismerte. Balogh Lukácsnak hivták és akkor első elemista volt. Sötét barna haja, kacagó kék szemei, piros arca és mosolygó szája rendkívüli szellemi élénkséget árultak el. Szinte minden gondolatát le lehetett olvasni arcáról. Egyetlen gyermek sem tudott úgy figyelni mint ő, pedig nem suhant el egyetlen árnyék sem az ablak alatt, hogy Lukács ne tudta volna, hogy ki volt az? Ellenben soha nem szólítottam úgy fel, hogy értelmesen és okosan meg ne tudott volna felelni. Lukácsék heten voltak testvérek, mind a hét fiú! Ő volt a legkisebb gyermek a családban. Nagyon szerették bátyjai és jaj volt annak, aki öccsüket bántani merte volna csak egyetlen ujjal is. Lehet, hogy ez a nagy biztonság tette aztán a mi Lukácsunkat merésszé. Mert azt be kell vallani, hogy hazafelé menet bizony őt minden kutya megugatta, mert nem volt olyan kutyás ház, amiről ő nem lett volna informálva. Ha aztán önként nem jelentkezett a házőrző puli, pár kis ökölcsapás a hosszú kerítésre felébresztette a szunnyadót, hogy aztán kerítéshosszat ugassa az utcán hazafelé futó Lukcsit. Jaj, ha kotlóstyuk került az útjába, — nem sokat tétovázott bizony ő, hanem keresztül ugrotta, csirkéstől, mindenestől! — A ludmamák sem nagyon lelkesedtek tavasztáján érte, mert hiábavaló volt minden sziszegésük, sárga apróságaik féltése, — Lukcsi kicsi kék kötőjét lobogtatva lehajtotta az útról őket a gyepes árokba, hogy hadd legeljenek! Ezt a műveletét Máté Julcsa néni nem is bocsájtóttá meg neki soha! Ezek azonban mind eltörpültek egyetlen nagy bűne előtt, amiről az egész falu igen jól volt értesülve s ami a következő volt. Egyik napon, a Soós Zsuzsa néni kotlója meggondolta magát. Szegény pára, már hatodik hete, hogy fészken kellett neki ülni, már akkor a második fészekalja csirkét költötte. Odakint ragyogó tavasz volt, “százágra sütött a nap.” Gondolta, kinéz egy kicsit és megfürdik a jó, langyos homokban. Ahogy elgondolta, úgy is tett s nem vette észre, hogy nagyon eltelt az idő. Zsuzsa néni azonban nem volt olyan figyelmetlen és mikor gondolta, hogy a búbos eleget fürdött már, elkezdte terelgetni befelé a kotló anyót. Persze itt sem úgy történt minden, mint ahogy elgondolta, mert hirtelen odaszaladt két kis apró malackája is, pár öreg kacsa is arrafelé járt, még a cirmos cica is, később az öreg lúd is arrafelé terelgette sárga apróságait. Szegény bóbitás zavarba jött, elkezdett rikácsolni, segítségért kiabálni; a zene-bona egyre nagyobb lett, mert még a kutya is éppen ugrásra készen volt, csak az alkalomra várt. Itt lépett szegény kis Lukcsink a történetbe, mert vesztére ott haladt el éppen a kerítés mellett. Eddig nagyon jóba voltak Zsuzsa nénivel és mikor látta küzdését és hallotta a kiáltását hogy — “gyere Lukcsi segíts!” — hát nem is mondatta magának kétszer. — Szinte úgy repült be a kapun, az állatsereglet kellős közepébe! A szegény macska holtra ijjedt és menekülni akart. Akkor történt, ami az öt és fél éves Lukácsunk becsületét megbélyegezte. — A cirmos pont a lába elé futott és ő úgy benne volt a szaladás- ban, hogy egyensúlyát vesztve elesett, még pedig éppen közepébe az összegyűlt állatoknak és szegény menekülő kotlót maga alá temette! — Rettenetes baj sült ki belőle, mert a búbosnak eltört a lába. Szegény kis Lukcsi égő arccal, vérző térdekkel távozott a csatatérről. Sajnos Zsuzsa néni nem méltatta hősi tettét, sőt szemének minden haragos nyilát a gyerek után lövöldözte. Szerencsétlenül járt búbos kotlójának a lábát bekötözte, — úgy keltette ki a 23 kis csirkéjét az ártatlan kotló. — Ettől kezdve mindenkinek azt beszélte Zsuzsa néni, hogy Balogh Lukcsi szívtelen gyerek és mindenki nagyon féltette tőle lábasjószágjait. Az iskolában más volt Lukács, szorgalmas, okos, figyelmes, engedelmes gyerek. Szinte alig várta ki a következő szót az ember szájából s
