Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 Kováts Margit: DIÓFA ÁRNYÉKÁBAN Ott dolgoztam abban az időben a Kiskunságban, kint a tanyákon és a szőllőkben. Szerettem azokat az egyszerű lelkeket, hiszen olyanok voltak, mint a gyermekek. Nem komplikálták a dolgot, mint ahogy mi is csináljuk igen sokszor. Mindent úgy hittek el, ahogy mondtam nekik. Milyen jól esett ez nekem! Ma is olyan hálás vagyok érte!' És milyen hűségesek tudtak lenni! Úgy ragaszkodtak hozzám, mintha mindig ismertük volna egymást. Egyik nap egy napsütött képű, öreg kiskun állott meg előttem. Szeretné, ha meglátogatnám a komáját. Igen öreg már, lehet, hogy nem sok ideje van hátra. De ha jó lélekkel megyek, biztosan nagy örömmel veszi, mert úgy vágyik ő is hallani azt a sok szépet, amit nekik elmondok hétről-hétre. Mindjárt el is határoztam, hogy elmegyek vele. Az öreg kapás valahol egy messzi düllő- ben élt. A városba nem igen szokott menni és már harmadnapja olyan gyengének érzi magát, hogy járni sem tud. Hát elindultunk. Olyan utakon mentünk, amiket csak a beavatottak ismertek. Keskeny homokösvényeken, virágzó barackfák alatt jártunk, a szőllő még csak rügyezett. A diófa most bontogatta leveleit, de az még inkább pirosnak látszott. A virágokon milliónyi kis méhecske döngicsélt. A gyalogút mellett imitt-amott kék ibolya bontogatta selymes szirmait. Felettünk tiszta kék ég ragyogott s a földszag a pezsdülő élet üzenetét hirdette. Nemsoká megindul az élet, a termő, a reményt adó, a boldogságot árasztó, nagy, szent titok! Mentünk, előttem az ősi titok birtokosa, a szőllőben élt öreg magyar biztosságával mérte az utat. Ismert minden bokrot, minden szőllőt, minden kunyhót, minden kutyát. Olyan volt, mint az ős magyar táltos! Keveset beszélt, de rá mertem volna bízni az életemet s úgy éreztem, hogy ennek az embernek senki nem merne ellent állani. Vagy két órai menetelés után egy kis fehér kunyhóhoz értünk. Óriási diófa árnyékában pihent csendesen, mintha egyenesen Isten védőszárnyai takarták volna be. Annyi békesség, annyi jóakarat áradt a kunyhó körül, hogy az embert édes vágy fogta el: milyen jó volna itt maradni és egyebet sem csinálni, mint pihenni és nézni a felhőket és este hallgatni a fülemile csattogását és várni, hogy érik a cseresznye, a meggy, a barack, az alma, a szilva és rendre minden gyümölcs. Vájjon valamikor nem itt volt az édenkertje, vagy nem a mennyország kapuja van itt?! A kunyhó ajtaja nyitva volt. Az öreg ember invitált, hogy menjek be. Beléptem. A kunyhó egyik oldalában ősi tűzhely. Fölötte polc, azon bogrács, pár tányér, fasótartó. Használt szalonnasütő nyársak, a tűzhely mellett száraz venyige, tüzrevalónak. Egyik sarokban kapák, kasza, ásó, gereblyék. Pár gyalog szék. Parányi ablakon az öreg diófa ágai hajoltak be, mintha azt szerették volna meglátni, hogy akik odabent vannak, mit is csinálnak ilyenkor? Egy másik ajtó is nyillott a pitvarból beljebb. Bementünk. Egyszerű, testetlen ágyon ott feküdt a beteg. Szép, dús fehér haja ráhullott magas, nyilt homlokára. Barna szemei barátságosan néztek rám. Arca viharvert és barázdás volt, mint aki felett nagyon sok vihar vomult végig, de egész valója nyugalmat és gyermeki lelkűletet árult el. Ágya előtt piros cserépkorsóban viz volt a számára. Az asztalszéken meg fehértakaró födte a kenyeret. Az ágy lábánál ült, mint hűséges őre, sötétszőrű pulikutyája. Meg se ugatott bennünket, mert akik hozzájuk mennek, csak jóbarátok lehetnek. Leültem a felkínált székre és beszélgettünk. Olyan egyszerű, olyan tiszta volt ez a lélek. Életében vagy kétszer volt bent a városban, felesége 25 évvel ezelőtt halt meg. Azt is ide- kint temették el, azóta egyedül él. Szőllőkapás, neki is van egynéhány hold szőllő je s ezenkívül a más szőllőj ében dolgozik. Nagyon szeret ide- kint lakni; nem is tudott volna a városban élni, idekint élt minden őse. Sajnos a templomba sem járt; nem is igen hallott az Ur Jézusról sokat. Amit szegény édesanyja, meg a felesége elmondtak neki, az volt az ő lelki tápláléka. De azt tudja, hogy a jó Isten nagyon szereti őt is. Hiszen nem volt sem tolvaj, sem gonosztevő, itt a természet ölén nem lehet az ember gonosz, mert itt olyan közelről lehet megtapasztalni, hogy Isten itt van a földön. A nagy viharokban, mikor zug és ropog az ember körül minden, mikor a villám hasogatja a kert fáit, — óh akkor Isten szóll, Ő beszél! Vagy igy tavasszal amikor a nagy diófa barkáit megmutatja, vagy a szőllő- virág illata átjárja a levegőt, itt van az Isten! Vagy éjjel, mikor a csillagok ragyognak s futó csillagok fénye világítja meg az ég sötét kékjét, — óh akkor is látom Isten lábanyomát, — mondta az öreg kun. Hagytam, hogy beszéljen, sok mondanivalója volt, mert érezte, hogy nemsoká itt van földi életének a vége; de csodálatosan hívő lelke olyan felségesen látta az Urat, hogy elálmélkodtam; csak Isten Lelke tudhatja igy megtanítani az egyszerű, tiszta lelkeket! Azután én beszéltem neki az Ur Jézusról, Aki azért jött, hogy megnyissa előttünk az örökkévalóság kapuját, Aki meghalt a mi bűneinkért és mi most már Isten gyermekei lehetünk, ha szeretjük Őt és elfogadjuk életünk Megváltójául! Hogy ragyogott a szeme, mikor erről beszéltem neki, mert mint mondta “ezt még nem mondta neki senki sem”.
