Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1953-02-01 / 3. szám

VOLUME; Lili. NUMBER 3. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa. February 1, 1953.

Emlékezzünk meg a legnagyobb amerikai születésnapjáról

TANULSÁGOK LINCOLN ÉLETÉBŐL

Pár évvel ezelőtt a Harvard egyetem megkérdezte az ország ötvenöt legnagyobb történetíróját, hogy osztályozzák az Egyesült Államok elnökeit a következő öt kategóriába: nagy, majdnem nagy, átlagos, átlag alatti, kudarc. Lincoln Ábrahám volt az egyetlen, akit mind az ötvenöt történetíró nagynak ítélt.

Alakjának, arcának képmását szobrok, képek, falitáblák, pénzek, bélyegek megszámlálhatatlan sokaságban őrzik. Szavait — több mint egy millió maradt fenn nyomtatásban — szónokok, lelkészek, politikusok és mások állandóan — és gyakran hibásan — idézik. Leghíresebb mesterművét, a gettysburgi beszédét, csaknem minden nemzet nyelvére lefordították. Hasonlították az ókor Sokrateséhez, az orosz bölcs, Tolsztoj, pedig azt írta róla: “Arra vágyott, hogy isteni legyen — és az volt.” A körülötte szövődő legendakörnél azonban számunkra sokkal fontosabb az, hogy életének és személyének nagy tanúlságait felismerjük és felhasználjuk.

Hogyan volt lehetséges az, hogy ez a férfiú, akinek pályafutását oly sok személyes korlátozás és lelki háborgatás terhelhette volna, ezeknek mégis fölibük tudott emelkedni és éppen személy szerint tudott mindig nagyobbá nőni? Csakis azáltal, ahogy ez egyedül lehetséges: életével nem önmagát szolgálta. Mint a kötéltáncos, aki jól tudja, milyen végzetes következményei lennének annak, ha a kötelet nézné, úgy Lincoln is azért ért céljához, mert messze elnézett úgy az ócsárló tömeg, mint az állásával együtt járó kísértések fölött, abba a magasságba, ahol nemes és érdemes életcélt látott. Hitt abban, Aki azt ígérte, amit őrajta szószerint beteljesített: “Aki elveszti az életét én érettem, az megtalálja azt.”

Mikor a kongresszusi napló számára életrajzot kívántak tőle, néhány szerény mondatból álló életírását így fejezte be: “ennyi az egész, nem sok, azt hiszem azért, mert én sem vagyok sok.” Mikor panasz vagy keserűség nélkül tűrte McClellan tábornokának hiú kérkedését és környezetének kisemberei önérzetét próbálták felkölteni, nyugodtan tudott nekik felelni: “Szívesen fogom tartani McClellan lovát, ha ez győzelmet fog szerezni számunkra.” — Ezért tudott szelíden felelni, amivel lefegyverezte kritikusait, odatartotta a másik arcát is az ellenségeinek és hivatalokra nevezte ki azokat, akiket azokra alkalmasoknak talált, nem tekintve azt, hogy ezek őt személy szerint nem kedvelték.

Amikor a legsötétebb napokban aggódó polgárok azt kérdezték tőle: “Elnök úr, gondolja ön, hogy Isten a mi oldalunkon van?” — felhevűlő lelke egész érzésével felelt nekik: “engem sokkal jobban érdekel az, hogy vájjon mi ott vagyunk-e az Isten oldalán?!” Ezért tudta élete politikáját oly magasztosan megszentelni második beiktatási beszédében: “Rosszindúlattal senki irányában, jó- indúlattal mindenki irányában haladjunk tovább ...” Amíg kortársait a politikai vagy egyéni érdekek szeszélyei befolyásolták, az ő életét állócsillag vezette.

Azért nőtt olyan naggyá, mert elveszítette önmagát. Csak így találhat ember magára. Beszédei világosan megmutatják, hogyan nőtt folytonosan értelme akkora bölcsességre, minek szavaival az emberiség legmagasabb törekvéseit ki tudta fejezni. Pontos érzékkel tudta a maga személyét beilleszteni a felismert világrendbe. Lehettek nála ügyesebb emberek, de biztosabb talajon egy sem állott.

Mekkora szüksége van erre a tanúlságra most egész nemzetünknek! Az önzés és ön-érdek oly mélyre sülyesztette erkölcsi színvonalát, amilyen mélyen még sohasem állott. Lincoln életének hőskölteményével hiába fogjuk takargatni szégyenünket, ha jellemének tanúlságait mint egyének át nem hozzuk saját életünkbe és nem próbálunk azok szerint élni. Világunkat csak olyan egyének vezethetik ki sülyedtségéből, akik az elveket elibe helyezik az élvezeteknek és a közjólétet az egyéni haszonnak.