Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 Mikor eltemették, magamhoz vettem az imakönyvét. Egyebem nem volt. De 14 éves szivem minden elhatározásával azt mondtam, hogy bármi történjék, sem az imakönyvet, sem a jó Istent el nem hagyom soha. Azután nemsoká megjött édesapám levele, hogy kivitet magához. Egyetlen szóval nem ellenkeztem. Egy ember volt itthon akkor Amerikából, aki azt mondta, hogy magával visz és mint az apám vigyáz majd rám. Kicsi csomagomat összepakolták az ismerőseim és én az idegen emberrel elindultam a nagy útra. Imakönyvemet mindennap olvastam, nem egyszer, de tán százszor is végigolvastam az útban. Mert jaj, de messzi nagy útra indultam én akkor! Az idegen ember elhagyott az utón és én egyedül maradtam a hajón. De még sem voltam egyedül: Isten ott sem hagyott el. Egy kedves úriasszony jött egyik nagy európai klinikáról, ahol leamputálták a jobb kezefejét. Annak a társaságába kerültem; először kisebb szolgálatokat tettem neki, csupa szeretetből és mindég nagyobb bizalommal lett hozzám és pár nap múlva már én fésültem és én voltam a legbizalmasabb segítője. Az a hosszú idő ott a hajón még csak hosszúnak sem tűnt fel és mintha édesanyám mellettem lett volna, mindig olyan biztonságban éreztem magamat. New Yorkban nagyon kért az a hölgy, hogy maradjak nála továbbra is, de én nem akartam, mert vágytam apámhoz, aki valakit értem küldött. Az el is vitt hozzá. Sok, nagyon sok szenvedésen és csalódáson kellett keresztül mennem azután is, mert jaj, nem úgy volt idekint mint otthon, ahol az édesanya féltő szeretettel őrzi gyermekét. Jártam gyárba, voltam háztartási alkalmazott. De az imakönyvemet nem hagytam el. Sok könnyem hullott a lapjaira, de belőle megtanultam nagyon bizni a jó Istenben és nagyon szeretni Őt. Azután férjhez mentem. Isten nagyon jó férjet adott. Megáldotta a munkánkat. Adott szép és jó gyermekeket is. Ma gazdagoknak mondanak bennünket. Nem mondom, hogy hiányoznék valamink, de ma sem hagytam el az imakönyvemet, sőt később elkezdtem hozzá még a Bibliát is olvasni és olyan végtelen boldog vagyok, hogy megtapasztaltam, hogy Isten nagyon megáldja az Övéit és Ő csakugyan Édesatya, Akinek minden gondolata csak szeretet és hűség Övéihez.” Lassan beesteledett és ujjongó szívvel mentem a piros hulló levelekkel telehintett utón hazafelé. Lelkemben énekeltem és ujjongtam, hogy régen is olyan hűséges volt az én Uram mint ma s mintha egy nagy, láthatatlan zenekar és énekkar lett volna körültem, minden énekelte: Dicső Király az én Megváltóm, Segít akárhová megyek. Csodáiról tudok beszélni. Bár látná mindenki meg! .......................................................—................................................................................................ GYÖNGYSZEMEK TÉLBEN IS ÉRZEM ISTEN SZERETETÉNEK MELEGÉT "Isten lehellele által támad a jég." Jób 37:9. Jégvirág az ablakon... Hosszú jégcsapok az ereszek tövében... A meleg szobából hosszan elnézem őket, s mig szivemben visszhangot ver az Ige, hogy “Isten lehellete által támad a jég’’ — három dolog világosodik ki előttem. Isten az ura a természetnek. Ö rendelt telet és nyárt, Ő formálja a virágot, a hópelyheket, a jégcsapokat. Ő igazgatja a csillagok járását, a nap munkáját, a szelek útját. Persze hogy vannak természeti törvények, de bennük ott érzem a Teremtő meleg lehelletét, az én Mennyei Édesatyám szavának az édességét, mert “Isten lehellete által támad a jég. Mint ahogy énekünk mondja: “Egy porszemben bölcsességed, egy csepp vízben dicsőséged egyaránt kitetsző nagy, mindenikben jelen vagy.” Isten a változatosság Istene. Noha Benne nincs változás vagy a változásnak árnyéka, ezt a világot úgy teremtette, hogy nincs két teljesen egyforma levél a fán, nincs két nap egy évben amikor az időjárás ugyanolyan lenne, nincs két ember, aki minden tekintetben azonos volna. Isten nemcsak napsugárt ad, hanem jégcsapokat is, nemcsak örömöket, hanem bánatokat is, s milyen áldott dolog, hogy mi nemcsak a boldogságban ismerhetjük meg Őt, hanem a Kereszt legrettenetesebb szenvedéseiben is igy szólhatunk: “Én Istenem, én Istenem!” .. . Hidd el, testvér, ha nem lenne tél és jégvirág, a tavaszt és a rózsát sem tudnék igazán értékelni... De legcsodálatosabb izenete számomra a fenti Igének mégis csak az volt, hogy melegség nélkül sohasem lenne jégcsap az ereszen. A jégcsap úgy támad, hogy a melegtől megolvad a hó, megindul az ereszeken át, s mielőtt a földre hullna, összefagy egyetlen nagy felkiáltó jelbe. így vagyunk mi az élet jégcsapjaival is: Isten szeretetének napsugara nélkül sohasem lenne fájdalom, könny, szenvedés ezen a világon. De mert Isten jó, szeret és gondol reánk, ezért ver és büntet, ad könnyet és szenvedést. “Csak titeket választottalak magamnak e földnek minden nemzetségei közül; ezért büntetlek meg titeket minden gonoszságotokért” — mondja az Ur Ámósnál. A Zsidókhoz irt levélben pedig ezt olvassuk: “Mert akit szeret az Ur, megdorgálja; megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” — Látod-e, testvérem, hogy Isten szeretetének a meleg lehelletére támad a jég a te életedben is?! ... IMÁDSÁG. Óh Isten, hogyan mondjak Te- néked hálát azért, hogy Te, aki ura vagy ennek a roppant világmindenségnek, reám úgy viselsz gondot, mint Atya az ő gyermekére? Bocsáss meg nékem, hogy az élet téli, jégcsapos tapasztalataiban olyan sokszor nem ismerem fel a Te szere- tetedet, és keserűség, bizalmatlanság támad a szivemben irántad. Légy segítségül nékem, hogy soha el ne felejtsem: a Te lehelleted által támad a jég! Bütösi János
