Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 vegye ajándékunkat. Nagyon sok alkalommal szorult össze a szivünk, de azért igyekeztünk kedvesen mosolyogni mindenkire, nem akartuk, hogy észrevegyék, mennyire szánandó sorsban élnek. Szobáról-szobára mentünk, újra és újra karácsonyi énekekbe kezdtünk kisebb csoportokban, férjem imádkozott a betegek ágya mellett. Magyarral is találkoztunk két szobában s a bűzös teremben, a nyomorékok és hibás gondolkozások között micsoda gyönyörűen szállt az ég felé: “Krisztus Urunknak áldott születésén.. Legmegrenditőbb élményem a vakok szobájában volt. Bizonyára mindannyiónk számára emlékezetes marad ennek a teremnek, a sötétségben, vakságban élőknek világossága. 14 vak és nyomorék asszony, napról-napra, évről-évre, csak ott fekszik az ágyon. Az utolsó-előtti, ahogy sorbanmentünk, egy öreg néger asszony volt. Mindnyájan férfinak hihettük volna, ha nem tudjuk, hogy női szobában vagyunk; fekete göndör haja egészen levágva, két hatalmas szeme kidülledve, s jóformán csont-bőr karjával, mint két fakaróval felénk, a hang irányába fordult: “Too short. .. too short... sing some more...” S mikor a második versszakot is elénekeltük, s a lelkipásztor is imádkozott, újabb énekbe kezdtünk. Az aszott,, csont-bőr asszony kimeredt vak szemeit az ég felé vetette s általam soha azelőtt nem hallott és nem látott odaadással, átszelle- mültséggel énekelte a mi melódiánkhoz a tenor dallamot. Egyik ének követte a másikat, mindegyiket ismerte, óriási hangja szinte mintha a falakat repesztette volna körülöttünk s csak álltunk ágya körül, vagy 15 asszony s hangunk lassan sirásba csuklóit, s mint testvérek, megrendülve álltunk Isten előtt, mert oda vitt bennünket a 31 esztendeje vak, de Istenben rendíthetetlenül bizó 68 éves néger asszony. S amikor némán kifelé indultunk, utánunk kiáltott: — Why don’t we sing that: God be with you... — Ismét az ágya körül álltunk. Nem tudnám leirni, hogyan énekeltük el azt az éneket. Talán az a csoport asszony, aki körülöttem állt, sem tudná azt szavakkal elmondani. A néger asszony csodálatos békességgel, bizalommal, bizonyossággal teli tett hangja átjárta a szivünket, s mindannyiónknak hullt a könnye. “Till we meet, till we meet, till we meet at Jesus feet . . Isten velünk, viszontlátásra Jézus lábainál. Az az asszony oda készül. Isten országába. Nem volt semmi panasza, nem volt keserűsége,, nem jajgatott. Karácsonyi üzenetet mentünk vinni s mi kaptunk ott Karácsonyi Üzenetet. ... Egy másik töpörödött, nyomorék lábú picike öregasszonyról is szeretnék irni. Ott volt az Istentiszteleten. Egyszerre indult vissza a többiekkel. Egy hosszú folyosóval odébb volt szobája, oda igyekezett. Kis karfás széket tolt maga előtt, tóit rajta vagy három incset, aztán a karfájára támaszkodva odébb csoszogott. Aztán megint odébb tolta a széket s megint csúszott egyet utána. Nézni is rettenetes volt s még ő mondta nekünk, amint ide-oda járkáltunk a folyósón: “... bocsánat... bocsánat ezért a rossz lábaimért... útban vagyok ...” Már minden szobát végig jártunk, ő még akkor se ért az ágyához. Útközben adtuk át csomagját, rátette a székre, amit maga előtt tóit s úgy ment tovább. Ez a nyomorék asszony csúszkálva tett meg egy órás utat, hogy a kórházi Istentiszteleten résztvegyen. Egy másik órát vissza. Oh, mi ép- lábúak! ... óh, mi autótulajdonosok, templomhoz közellakók!... De sok szeretet hiányzik a mi szivünkből! Mekkora a mi hitünk? mi a mi ke- resztyénségünk? ... sokszor ... De sokan nem jutnak el az Isten Házába vasárnaponként ép lábakkal sem... autóval sem... Az asszonyok épületétől nem messzire, külön kórházban a veszélyes elmebetegek laknak. Azok, akikhez nem mehetnek látogatók, hozzátartozók sem. De a szeretet bejuthat, ismeretlenül, név nélkül. Hatalmas karácsonyi dobozban 400 darab magyar süteményt csomagoltunk össze a számukra, Rev. Young átvette a nagy dobozt, s ő gondoskodott arról, hogy karácsonykor ezek a szerencsétlen emberek kapják meg. Lassan esteledett, amikor szállingóztunk ki az épületből. Mi 37-en, akik a pittsburghi egyház nőegyletének rendezésében meglátogattuk ezt az Öreg Otthont, mint megelégedett emberek tértünk haza. Felfedeztük, hogy micsoda jómódban is élünk mi; felfedeztük, hogy mennyi örömmel és vigsággal van tele az életünk, megtapasztaltuk, hogy a jóságos Isten mennyire a tenyerében hordozza életünket. Ha nőegyletünk első évére, az 1952-es esztendőre visszatekintünk, biztosan december ti- zennegyedike az, mely a legtöbb áldással gazdagította külön-külön mindannyiónk szivét és ez a nap az, mely egészen közel hozott bennünket egymáshoz; mert már nemcsak tagtársak vagyunk, de testvérek lettünk. Rev. Young később nagyon szép levélben köszönte meg látogatásunkat; azt irta, hogy a ritka gazdag megvendégelésre s a kedves látogatásra mindenki szeretettel gondol vissza; igen jól esett nékik, hogy “elmentünk Krisztus nevében, ebben az egyre kevesebb szeretetben élő világban.” De én azt szeretném megmondani Rév. Youngnak, hogy mi milyen hálásak vagyunk, amiért általuk egy drága emlékkel gazdagodott egyházi és egyéni életünk. Több mint 1000 előfizetőnk megrendelte már a The MESSENGER cimii angol lapunkat is.
