Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1953-01-15 / 2. szám

VOLUME; Lili. NUMBER 2. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa. January 15. 1953.

KÖZGYŰLÉSEK IDEJÉN

A mostani budapesti református püspök állás- foglalása és kijelentései állandó anyagot adnak a vitára. Legújabban azt hangoztatta, hogy az Egyház élete annyi, mint a gyülekezetek élete; a gyülekezetek életét pedig tagjaik életkörülményei és életkérdései határozzák meg, következésképpen az Egyház szolgálatának az ige útmutatása és a Szentlélek ereje alapján ezekhez kell igazodnia. Az egyházaknak — mondotta — világszerte azonos a feladata: a közösség erejének tudatára ébredt embereket hozzásegíteni az egymás javára munkálkodó élet ajándékához. E tételből kiindúlva szegény püspökünknek a békemozgalom mellett kellett beszédet tartania. E térre mi most nem követjük, ellenben ráerőltetett kiindúló tétele alkalmas figyelmeztetésül szolgálhat számunkra az évi közgyűlések idején, amik gyülekezeteink egész évi működését kell hogy irányítsák.

Ahol ezeken az évi közgyűléseken nem történik egyéb, csak az előző évről való beszámolás: ott nagy baj van. Mert ha a vezetők, akiknek ott van a keze az eke szarván, csak visszafelé néznek: akkor nem alkalmasok az Isten Országa számára. Akármilyen fontosak az elmúlt évről elszámoló jelentések: jaj nekünk, ha csak ezekkel foglalkozik a gyülekezet évi közgyűlése! Hiszen nekünk mindazokat, amik mögöttünk vannak, szinte el kell felednünk, hogy azoknak, amik előttünk vannak, valósággal nekidűlhessünk és így törekedhessünk, célegyenesen, Krisztus Jézusban való elhívatásunk jutalmára. A keresztyén ember nem a múlt, hanem az örökös jövő embere: minden csak a jövő az ő számára. A keresztyén ember mindent kárba veszni hagy és szemétnek ítél, csakhogy elnyerhesse a Krisztust, hogy megismerje Őt és az Ő feltámadása erejét.

Szó sem lehet arról, hogy az Egyház alkalmazkodjék tagjainak életkörülményeihez és életkérdéseihez, sőt még ezekhez igazítsa az igét is meg a Szentlelket is! Sajnos, múltúnkban sok szomorú eltévelyedés történt ilyen irányban. Nemcsak az olyan durva esetekre gondolunk,

amikor példáúl italmérésből élő tagok vagy éppen elöljárók személyes érdekeihez kellett alkalmazkodnia a gyülekezetnek; hanem éppen így rettent azoknak a pogány eseteknek az emléke is, amikor egyéni hiúságot növeltünk gyülekeze- tivé, legyezgetve ennek nagyságát, minden másnál kiválóbb voltát, temploma szépségét, dicsérve önkezük alkotását, saját cselekedeteik érdemét. A hívő ember megborzadva kérdezi: “Mid van, amit ne kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem úgy kaptad volna?” Úgy érezzük mintha ki akarnák hagyni az Istent és nem akarnák követni a megalázkodásban Urunkat, a Krisztust. A kálvinista pedig rémülten állapítja meg, hogy itt még nem volt reformáció és nem tanúlták meg, hogy mi az ember életcélja e földön. Bizony nem az, hogy az élet ajándékait osztogassa, egyik ember a másik javára. Más osztogatja azokat.

A közgyűlés főtárgya és főcélja az uj esztendőben határozódik. Ki kell tűzni bátran a célokat és gondosan számba kell venni az eszközöket, amikkel e célokat munkálhatjuk. Be kell állítani a munkásokat a rendbe, a maguk megfelelő helyére. Jaj annak a gyülekezetnek, ahol egyedül az egyháztanács, vagy csak az elöljáróság, vagy még nagyobb jaj, ahol csak éppen a lelkész egymaga akar mindent elvégezni! Minden egyes tagra szükségünk van, de nemcsak azért ám, hogy járúlékokat fizessen vagy Isten dicsőségére ajándékokat adjon, hanem azért is, hogy elvégezze azt a feladatot, amit senki más el nem végezhet helyette, csak egyedül ő maga. Az az élő gyülekezet, ahol minden egyes személy komoly részt vesz a gyülekezeti munkában. És jól vigyázzon a gyülekezet, hogyan tűzi ki a maga életcéljait! Költségvetésének tételei beszédes bizonyságok lesznek hitéről, buzgóságáról. Ahol csak a meglevőket akarják tovább is megtartani: ott legyenek készen a komoly veszteségekre. A meglévők többnyire csak anyagiak, dolgok, láthatók, tehát múlandók. Nyereségre, előmenetelre, Isten áldására csak azok számítsanak, akik készek maguk is áldássá lenni másokon, olyképpen, hogy engedelmesen odaadják magukat Uruk szolgálatába: “Itt vagyok, Uram, hogy cselekedjem a Te akaratodat!” — Mikor