Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-04-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 életük, hanem talán olyan mint ezé a rumié (fehéremberé), aki itt van közöttük a homoktenger közepén. Látják, hogy a rumi éppen olyan ember mint ők, éppen úgy izzad, fárad, éhezik, — de másképpen hisz, melegebben szeret és sokszor imádkozik! Talán majd bennük is felébred egyszer a szeretet lángja, elvetik vadságukat; talán fognak majd ők is hinni és meg- tanúlnak imádkozni is. Csak meg kell fogni a kezüket és szeretni kell őket és jó példát mutatni ... Istenem, adj nekik bizalmat csüggedé- sük helyébe! Nyújts nekik vigaszt a reménytelen órákban! Add, hogy szenvedéseikben meg- tanúljanak imádkozni, megpróbáltatásaikban tudjanak hinni és küzdelmeikben megbecsüljék egymás segítségét! Add, hogy szeressék egymást úgy, mint én szeretem őket! Fordítsd feléjük jóságos arcodat, vezesd ki őket a lélek sivatagából, hogy ne legyenek tévelygők, ne járjanak hamis útakon! ... — A kávéra nézek, mely még érintetlen a cserépedényben. Felveszem, az első arabhoz lépek, letérdelek mellé, balkezemmel megemelem fejét. Látom mennyire megtört, fáradt. “Sahabbi srob kahova” — mondom halkan s megnyílt ajkai közé erőszakolom a meleg italt. Pár korty után lehajtja fejét. A másikhoz lépek, majd a harmadikhoz, — sorba itatom őket. Kezemben üresen marad az edény. Arra fordítom fejem, hol állataink pihennek. Mintha megéreznék gondolataimat: felemelik fejüket s rám meresztik apró ködös-fekete szemüket. Szinte hallom az éhségtől korgó nagy gyomruk követelődző morgását, látom sovány oldaluk gyors emelkedését, amint nagy szuszogva igyekeznek enyhíteni szomjúságukat és testük forróságát. Szerencsétlen párák! Talán már érzik állati ösztönükkel, hogy holnap, ha újra tüzel a nap és elsápad az ember a szomjúságtól és elfogy a- végső erő és megszűnik az akarat: egyikük kihull majd a sorból. Átvágott nyakkal fog majd vérébe fetrengeni; fájdalmas szemeit társaira függeszti, míg melléből felszakad az utolsó hörgő sóhajtás. Mindez az emberért: azért a korty savanyúan bűzlő folyadékért, ami az állati gyomorban megszagosodott. — Ahogy nézem ezeket a szegény állatokat, gyomrom émelyeg, szívem hangosan dobog, torkom összeszorúlva nyögi a szót: “Uram, ne engedd!” — A kora reggeli napsugár már átmelegíti a levegőt, mikor felébredek. A tevék már lábukon állnak és magasra tartott fejjel mind egy irányba tekintenek, a dombokon túlra. Kinyújtott hosszú nyakukon kicsi fejük szinte belefúródik a levegőbe. Orrcimpáik remegve szimatolnak. Nem sok időm van őket figyelni: az arabokat kell feltámogatnom. Sűrű nyögések közben, borzasztó lassúsággal történik a nyeregbeszállás. Mikor megindúlunk a homokbuckák között, a nap már magasan jár és merőlegesen lövelli tüzes sugarait emberre és állatra egyaránt. Szemünk csakhamar vörösen ég az erős vakító fénytől, látásunk ködössé, halvánnyá válik. Kábúltan himbálózunk a nyeregben. Pár kilométer után hátasaink elvesztik egyetemes ritmikus járásuk ütemét: a karaván szakadozik. Utunk most a homokon fehérlő csontok mellett vezet el. Talán egy karaván siralmas befejezése; de az is lehet, hogy eltévedt állat csontjai. Úgy állítom meg tevémet, hogy elfödjem a csontok látványát, míg bevárom a karavánt. Ahogy egyenként érkeznek, csüngő lábakkal, mellükre csuklott fejjel, van alkalmam megfigyelni arcukat, melyről lesír a kétségbeesés nyomorúsága. Látom, amint egyiknek a keze görcsös ujjakkal markolja a kecskebőrt, melyből az utolsó csepp víz is kiszáradt már, míg félig nyílt ajka érthetetlen szavakat mormol. Lázas. Mikor mindnyájan elhaladtak, megindítom állatom. Érzem, hogy sem én, sem pedig e szegény pára nem bírjuk sokáig. Szédülök. Forró a testem, de hátamon néha a hideg fut végig. Szomjúság kínoz, szemeim szúrnak. Homok-irtózat vesz erőt rajtam: már nem tudom figyelni, hogy merre járunk. Talán így történik meg, hogy nem veszem észre az ösvényt, amin állataink lábai taposnak. Lázálmok szállnak meg. Ez a kísértés órája. Az átforrósodott homok fénylő szemcséi élesen ve-
