Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-04-01 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 MIT LÁTTAM A KERESZT ALATT? És mit látnál Te, testvér, ha most ott állanái a Jézus keresztje lábánál? Olvasd el: ezek pontosan a Te tapasztalataid is — Ott voltam Jeruzsálemben a keresztre- feszítés napján. Láttam, amikor átadták Jézust a katonáknak, hogy elvigyék megfeszíteni. Ott kísértem én is a hosszú menetben, nem messzire a meg-megroskadó elítélt mögött. A Koponyák Hegyén láttam, hogyan verték be a szögeket kezeibe, hogyan freccsent szét a kilövellő meleg vér a vonagló testre. De nemcsak ezt láttam. Három vagy négy tapasztalatot magamra vonatkoztattam ott. Láttam, hogy az ember állat — Még pedig nem szelídített, hanem vadállat. Ott láttam meg a gonoszt, a maga legszörnyűbb formájában. Olyan rettenetes volt ez a látás, hogy mentegetni kezdtem az embert. Azt mondtam, hogy ilyen gonoszok csak az ókorban éltek. Gyorsan felidéztem a faraók durva emlékét, majd a csecsemőket megölető Heródesét. De csak egy percig ringathattam magam abban az álhitben, hogy ilyesmik nem történnek a mi korunkban, — mert a másik percben már Buchenwald meg Dachau járt az eszemben, a gázkamarák, meg a Hiroshimára ledobott pokolgép és a modern háborúk minden borzalma. A gonoszság tehát nem csak az ókoré. Minden nemzedéket egyformán megejtett. Semmiféle haladás ki nem irtotta, meg nem lágyította. — De akkor is, ilyen szörnyűségeket csak tudatlan, műveletlen és hitetlen emberek vihetnek véghez, — mondottam. Azonban amint figyelmesebben vizsgáltam annak a vérszomjas tömegnek egyes alakjait, egyszer csak megdöbbenve láttam egyik barátomat, nagy tudású tanár embert, a leglármásabb vezetők között. Arrébb egy magas műveltségű asszony, városunk társaságának egyik kimagasló tagja, a klubélet vezére, — és hogy eltorzúlt az arca az indúlat- tól! Megint arrébb két kezével hadonászott és káromkodva rikácsolt egyik tagja pont annak az egyháznak, amelyikhez én is tartozom. Tehát nem igaz az, hogy csak a tudatlan, műveletlen, hitetlen ember tud gonosz lenni. A történelem arra tanít, hogy minden korban kész volt az ember gonoszságra, mihelyst biztonságát látta fenyegetve, vagy túlzott önérzetét megsértették vagy amikor előítéleteit nem tudta megfékezni. Láttam, hogy Jézus Krisztus Isten — Szemeim előtt ment végbe a csoda. Oly különös, hogy nem tudom leírni. Mintha tiszta Lélek burkolta volna körűi Krisztust. Valamikor nagy autó-üzlet kirakatában láttam egy cello- fénbe csomagolt kocsit. Ez a testetlen Lélek úgy vette körűi Krisztust, hogy lehetetlen lett volna megmondani, hol végződik a testi Jézus és hol kezdődik a Lélek. Ügy hogy amikor a szögeket verték kezeibe, ezek először a Leiken hatoltak át és lehetett látni, hogy a Léleknek nem any- nyira a szögek fájtak, mint az az indúlat, amivel ezeket verték. — Még mást is meglátott ott a hitem. Eddig úgy gondolkoztam, hogy Jézus halálára azért volt szükség, hogy megengesztelje az Istent, Akinek az igazságossága vérdíjat kívánt, de csak Jézus tiszta vére elégíthette ki. Most a kereszt alatt megláttam, hogy Jézus és Isten nem két külön személy. Isten ott volt Krisztusban, ha előttünk érthetetlen módon is, és azok a bűnös emberek ott amikor Jézust keresztre feszítették, tulajdonképpen saját Terem tőjüket feszítették keresztfára. Nem valami Jerémiás vagy Ézsaiás halt ott meg az ő gonosz kezeiktől; maga az istenség lépett ott be, helyettesítőleg, a földi lét kínjaiba és fájdalmaiba. Úgy hogy nemcsak azt láttam, hogy a jó ember szenved a gonoszoktól, hanem azt, hogy az egyetlenegy Isten-ember ‘ hal meg, hogy önmagával kibékítse az embert. Láttam magamat önmagámmal meghasonolva — Látásaim azonban mindig közelebb értek saját magamhoz. Felháborító volt már az is, hogy az a csőcselék ott forongott körülöttem. Mélyen szégyelltem, hogy ilyen emberfaj tagja vagyok. Szerettem volna megkorbácsolni a hozzám legközelebb állókat. Lángoló szavak égették nyelvemet. Tudtam, hogy nem lehetne megakadályoznom a keresztrefeszítést, — de valami arra sürgetett, hogy legalább azt kiáltsam ki, hogy én keresztyén vagyok, Annak a követője, Akit megfeszítettek. — De a szavak, mik nyelvem égették, nem kerültek kimondásra. Nem tiltakoztam. Még a kisujjamat sem mozdítottam meg. Néma voltam, dermedt. Elrejtettem a keresztyén voltomat. Természetes volt hát, hogy a sokaság úgy nézett rám, mint aki közülük való. Durva fickó lökött oldalba és mintha pajtásának mondta volna rekedt hangjával: “Nézd, hogy rángatódzik” — amikor a katona dárdáját döfte Jézus oldalába. “Majdnem tönkretette az országunkat — pogány kutyákkal barátkozott és elhitette azok gyermekeivel, hogy éppen olyan jók, mint a mieink. No de most vége van. Megkapta, amit megérdemelt, ugye?!” — Itt volt az én alkalmam, hogy megmutassam: kié vagyok. Hogy odaálljak Uram mellé.
