Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)

1951-02-01 / 3. szám

á 1 REFORMÁTUSOK LAPJA 5 KÖTELEZ-É MINKET A TIZED? Ugyanúgy, mint a többi Tíz Parancsolat! Helyesen mondják, hogy a mai ember nem hagyott egyet sem a Tíz Parancsolat közül, amit meg ne szegett volna. De legtöbben a Tizen­egyediket szegték meg: a Tized Parancsolatát. Most a Sáfárság hónapjában ideje lesz meg­vizsgálnunk ezt a törvényt. Már az ősidőkben gyakorolták ezt az is­teni rendeletet, amikor még nem is tudták róla, hogy az isteni rendelet. Az ember minden idők­ben érezte, hogy abból, amit Istenétől kapott, egy részt Istennek kell adnia. Még az ótesta- mentomi idők előtt, 2000 évvel Krisztus előtt, a babilónaiak gyakorolták a tizedet, úgyszintén a chaldeiak, aztán a görögök, a rómaiak, sőt más európai ősfajok is. Hol kezdődhetett ez a régi és elterjedt gyakorlat? A bibliai alapok Az egyik legrégibb bibliafordítás alapján Tertullián egyházi atya egyenesen az emberiség kezdetéhez viszi vissza e rendelkezés eredetét és azt hiszi, hogy Kain áldozata azért nem volt kedves Isten előtt, mert kevesebbet adott a tizednél. Az első tényleges tizedfizetést az Ábrahám történetéből ismerjük, aki Melkhisé- deknek, a királyi főpapnak, tizedet adott min­den zsákmányából. (I. Móz. 14:18-20.) A má­sodik alkalom Jákob híres megegvése Isten­nel, amikor gondviselése fejében oltárt épit és tizedet ígér Neki (I. Móz. 28:20-22, 31:13,30:43). A tized megadásának elrendelését Mózes által közvetítette az Isten, a Sinai hegyen. A két kőtáblára vésett törvények alapján rende­sen Tíz Parancsolatról beszélünk, holott lega­lább Tizenegy Parancsolatot adott ott az Isten. Az első tízet azonnali végrehajtásra adta, a tizenegyediket, sok más egyébbel együtt, csak akkor hirdettette ki a nép előtt, amikor ezek beléptek a nekik szánt földre, ahol már birto­kot kaptak az Úrtól, amiből lehetett tizedet ad­ni. (III. Mózes 25:1-2; 26:46; 27:30, 32, 34). “A föld minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyü­mölcséből, az Űré: szentség az Urnák. És min­den tizede a baromnak és juhnak, mindabból, ami a pásztorbot alatt átmegy, a tizedik az Ur­nák legyen szentelve.” Meghatározta Isten azt is, hogy milyen célra fordítsák a tizedet, mit a maga rendelke­zése alá vett. Ebből kellett megtartani az Ő tiszteletére szentelt három nagy ünnepet, Je­ruzsálemben, a három aratás végén: a páska- ünnepet az árpaérés után, a pünköstöt a búza­érés után, a sátorok ünnepét az összes bearatás és szüretelés után (V. Mózes 16). Vallásos és hazafias ünnepélyek voltak ezek, az elmarad­hatatlan társadalmi jellegzetességekkel együtt. Az Egyiptomból való kiszabadúlásra, a Sinai- hegyen történt csodálatos törvényadásra, meg a negyvenéves vándorlásra emlékeztették őket ezek az egész hetes ünnepek, amikre bizony felment egy helyre az egész nemzetből, aki csak tehette. Ezeknek az ünnepeknek megrendezését éppen úgy a lévitákra bízta az Isten, mint az O tiszteletének többi szertartásos részét; hiszen ezeklkel is a maga Nevének dicsőségét kívánta köztük fenntartani. Ezenkívül gondoskodott a szegények és jövevények sorsáról is, amit ha­sonlóképpen a tized kellett hogy ellásson (V. Mózes 14:28-29). Vagyis a tized már akkor is mindazt a célt szolgálta, amit ma az Egyháznak kell szolgálnia: templomi és más Istentisztele­teket, jótékonyságot. Jézus két nagy parancso­latának végrehajtását Isten és felebarátaink irányában. Ezékiás király helyreállította a bálvány­imádásban elhanyagolt tizedfizetést (II. Krón. 31:11-12); úgyszintén a fogságból hazatérő Ne- hémiás is (10:32,37,38). Malakiás próféta köny­vét pedig nem úgy kell tekintenünk, mint az ó-szövetség “hattyúdalát”, hanem a leghatáro­zottabban úgy mint a keresztyén kor előhír­nökét. Izráél elhanyagolta Istent: vissza kell térniök Hozzá és akkor Ő is újra kegyelmébe veszi őket. E visszatérés a tizeddel kezdődik. Nagy áldásokat ígér ezért a Seregek Ura. (Ma­lakiás 3 és o.) Jézus és a tized. Tudjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nem eltörölni, hanem betölteni jött a törvényt. Halálosan bizonyosra vehetjük, hogy ha a tized törvényét nem tartotta volna be, ezen a ponton támadták volna meg legelőször a farizeusok, akik jóformán egyebet sem tartottak be a tör­vényből, csak a tizedet, de még azt is csalva, amiért Urunk meg is feddette őket (Máté 23:23). Teljes joggal tehette ezt, mert hiszen Ő sokkal nagyobb mint Melkhisédek, amint ezt a Zsidók­hoz írt levél 7. része teljes alapossággal kifejti. Való igaz, hogy sehol sem találunk Jézus­nak olyan mondását, amelyben tanítványait erre a régi törvényre kötelezte volna. De olyat sem ám, amelyikkel eltörölte volna Ha hely­telennek vagy szükségtelennek látta volna e törvény folytatását: megmondta volna, mint a- hogy sohasem habozott a mózesi törvények helyes értelmezésében, még akkor sem, ha el­lene mondott a hagyománynak. “Az embernek Fia ura a szombatnak.” Ellenben nem joggal tételezhetjük-é fel, hogy ebben a kérdésben is nemcsak természetesnek tekintette, hogy “Isten szava megáll mindenha”, (Máté 5:17-20, Luk. 16: 15-17.) de azonfelül itt is fontosabbnak tartotta, hogy a törvényt még felül is múlja a szeretet, csakúgy mint az ótestamentum erejét az újé. Példázatai, amiket pontosan a sáfárság felől tar­tott, sokkal messzebb menő követelményeket állítanak elénk, mint a tized. i

Next

/
Thumbnails
Contents