Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-05-15 / 10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 fr Ik v gelni fog ellene. De úgyis van. Nincs nyugodalmunk, mióta trónusra kerültünk. Eszterházy újra látta, hogy csak erőszakos tettel boldogulhat. Rátört tanácsával a császárra: — Ha a fejedelem egyet int, a pozsonyi országgyűlésen a protestáns rendek megint lát- ránkodnak sérelmeikkel. Úgy gondolnám, rendelje el felséged, hogy az esztergomi kanonok vállalja a szerzőséget. Felette nincs hatalma Rákóczynak, s megmenekednek az üldöztetéstől a monostori jezsovita atyák. Kedvezni kéne néki szinleg. Majd azután, menye utján, el lehet végre huzni a nótáját! Most már végérvényesen felállt a császár. Mozdulatára közelebb lépett néma szobornak látszó kisérete. Mögéje sorakozott és Eszterházy érezte, hogy győzött. Most már Széchenyi György hiába tiltakozik. Vállalnia kell a szerzőséget. Hiszen megmondhatja neki, hogy ez a császár akarata. III. Ferdinánd csakugyan azt mondta elmenőben: — Lássa kigyelmed, hogy zavar ne légyen. Nem akarunk háborúságot, sem Rákóczyval, sem avval a két rezgelődő Zrínyivel! III. Ferdinánd nem tett különbséget a hűséges Zrínyi Miklós és a folyton gáncsos- kodó erdélyi fejedelem között. Neki mindegyik nyugtalankodó magyar volt. Unta őket. Bosz- szantották. Szerette volna, ha soha nevüket sem hallja. Mig nagy méltóságával elvonult, csak arra gondolt: annyit legalább meg lehetne egyszer kérdezni Eszterházytól, használ-e valami irt a szakállának? De örült, hogy maga mögött tudja. S a nádor mehetett újra haza, félig végzett munkával. Úgy érezte, mintha önmagával sakkozna, mikor Rákóczy egy-egy nehéz kérdés elé állította. Hiába akarta gyökeresen elintézni, már előre tudta, milyen gáncsot vet neki a másik. S mig a bécsi palotában Nyáry Krisztina halála után már csak szomorú árvái vártak reá, örök ellenfelének egyre nagyobb támaszává nőtt Lorántfy Zsuzsánna. Mintha még ezzel a gunyirattal is csak azt akarná megmutatni a felsőbb hatalom, hogy a fejedelemasszonyt maga a császár, sőt a nádor is védelmezni tartozik! Úgy ment be otthonába, mint egy tolvaj. Nem akart látni senkit, hogy rendezhesse gondolatait, mielőtt válaszleveleket fogalmaz. De kisimult homlokán a mély redő, mikor Zakrzeska Anna szolgáját meglátta a palotás-ifjak között. Átvette a levelet és csak a belső szobában törte fel a pecsétet. Helyeslő bólongatással olvasta végig. Befelé nevetgélt magában és dörzsölte a kezét. Szerette volna látni ezekben a napokban Lorántfy Zsuzsánnát. Kedve telt volna a megkeskenyedett, szomorú arcban. A Bécsben vetett mag felburjánzott már a Rákóczy-családban. A fejedelem újra robbanó kitörésekkel követelte a menyasszony áttérését. Zsófia kisirt szemmel járt, mint egy áldozat. És az ifjú György, marcangoló szerelmi vágyától sápadtan, egymásután üritgette a kupákat nemcsak Váradon, nemcsak a szomszédos várak baráti lakomáin, hanem apja jelenlétében is. A fejérvári utón talált kis árva volt ebben az időben Zsuzsánna vigasztalása. Úgy járt körülötte a gyerek, mintha érezné hogy jelenléte enyhülést hoz a bánatos nagyasszonynak. Nem eszmélt rá, milyen fényes környezetbe emelte a sors. Neki Zsuzsánna nem volt fejedelemasszony, hanem menedék, öröm és védettség egyben. Felragyogott kékszeme, ha meglátta. Kis karját felétárta, ha elébe került. Feketeruhájában már nem is látszott gyászolónak, mert vidámság derítette arcát. És Zsuzsánna örömmel látta, hogy Zsófia is megszivelte szavát: testvérként becézte, oltalmazta az árvagyermeket. Mégis ez a gyermek okozta, hogy lelke mélyéig megrendülve hagyta el Zsuzsánna az ifjú menyasszony lakosztályát. Úgy ment ki, mint aki meglopta az ifjú leány titkát s az árva gyermek bizalmát. Mert egyik sem látta, mikor megállt mögöttük. Térdenállva, fejüket meghajtva imádkoztak ők, ketten. Előttük, a földön, kis Szüzanya-szobor feküdt egy bársonypárnán. Keresztetvetve, halk szóval mondták az Üdvöz- légy Máriát. Zsuzsánna visszahúzódott és felzokogott. Rettenetes nyomás ült a szivén. Legszívesebben kézenfogta volna leendő menyét és összevezette volna fiával. De ezzel annyira megsértette volna ura akaratát, hogy ezt nem tehette. Mig tanácstalanul állt, merre is forduljon, a nyitott ajtóban megjelent Zsófia. Átölelve vezette árva Márikát. Riadtan nézett Zsuzsánnára. Az asszony magához szorította a leányt. Vitte vissza, abba a szobába, melyet anyai gonddal rendezett be számára. A párna már nem volt a szőnyegen. A kis Mária-szobor is eltűnt. A helyiségben mégis áhitat lebegett. És Zsuzsánna nem tudta volna a maga vallásának tanításával megbontani ezt az áhitatott. Leültette a leánykát s melléje ült. Márika lábukhoz kuporodott. Egyik kezét az árva szőke hajára tette Zsuzsánna, — másikkal megsimi- totta Zsófia éjfekete haját. — Mit csináltatok, kis lányom? Elbújt a sötétszem a nagy pillák alatt. Fájdalmas vonás húzódott Zsófia megkeskenyült arcán. De Márika örömmel kiáltott fel: — Imádkoztunk, a szent Szüzanyához! Érezte az asszony, hogy megvonaglottak kezében a vékony ujjak. Elengedte őket. Keblére vonta a leányt: — Miért nem te feleltél kérdésemre, kis lányom? Zsófia arca elé kapta a kezét, mintha védekeznie kellene. Töredezve vallotta: — • Csak . . . csak Márikát tanitgattam . . . Azt akartam, hogy .... hogy legalább ő . . . hite szerént imádkozzon. (Folytatása következik)
