Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 s csodálod-e, hogy ő beled szeretett. Nem is bírta sokáig nélküled és kijött Amerikába utánad 18 évvel ezelőtt, a homesteadi parókiára. 60 éves elmúlt, amikor veled iskolába kezdett járni, az első elemibe, aztán a másodikba. Délután ott ült melletted a zongoránál s kis piros cukrozott cseresznyéket adott neked, amikor egy- egy darabot jól eljátszottál. Minden este pedig ott ült az ágyacskád mellett és mondott mesét, amelynek vége sose volt. Utaztatok együtt a Kapitánnyal a világ körül s beszélt Mozartról, Chopenről és Lisztről csodálatos történeteket. Keze alatt Homesteadon is kivirágzott a kert s Ő lett a gyülekezet Nagy tiszteletű Asszonya. Öregasszonyos sötét ruhája lekerült róla, haja megrövidült szeme kividámult, fiatal asszony lett a Nagymamából. De a honvágy visszahúzta a “másik” után s már úgy látszott, hogy Budapesten marad, amikor 38-ban újra találkozott veled és 39-ben már megint itt volt, hogy téged a legszebbnek lásson. De aztán messze mentél s a kötelesség minket is messze vitt s ő megint ottmaradt egyedül. S akkor szüksége lett reá Sándor testvérének, aki hirtelen özvegyen maradt s Ő oda költözött hozzá Ligo- nier-ba, hogy gondozza, hogy szeresse hogy valakinek magát adja. S körülötte ott is virágoznak a virágok s a gyermekek szive betelik zenével s lelke még mindig fiatal. Mi a tanulsága és mi a titka ennek az életnek? Csak az, édes lányom, hogy Isten minket arra teremtett, hogy őt szeressük s ezen a Nagytiszteletü RÉVÉSZ MIHÁLYNÉ asszony a ligonieri Bethlen Otthon kertjében, testvérével, dr. Harsány i Sándor nyug. lelkésszel, aki a clevelandi, chicagói, homesteadi és franklini egyházak lelkésze és a Reformátusok Lapja szerkesztője volt. szereteten át embertársainkat szeressük, magunkat szolgálatra adjuk. Az, hogy életünk központja ne mi magunk legyünk, h <gy magunkról elfeledkezzünk, hogy másokn; .k az örömét keressük, hogy ne azt sirassuk, ami elveszett, hanem előre nézzünk és úgy éljünk, hogy kivirágozzék az élet körülöttünk. Ha tudunk hinni abban, hogy ez az élet igazi értelme, ránk is sugározni fog Isten kegyelme s mi is az ő kezében fogunk élni s találni fogunk békét, célt, szépséget és beteljesülést minden napon, ha életünk újra és újra össze is omlik, ha sötét éjszaka zuhan is reánk, ha azt hisszük is, hogy már mindennek vége van. “Aki méltó látni a csodát, a csodát magában hordja.” Nagymamád látta és látja maga körül mindig a csodát s adja Isten, hogy még hosszu-hosszu éveken át láthassa azt. * * * * Dr. Dienes Barnának ez volt az utolsó levele, mit lapunknak irt. Valameny= nyi között ez volt a legszebb, mert ebben a szivébe engedett beletekinteni. Vájjon meg fogja-é valaki írni az ö élete történetét ekkora meglátással és bensöséggel? « Ha nem volnánk olyan szegények, mi amerikai magyar reformátusok, bizony érdemes volna ezt a harminchárom leve- let könyvben kiadni. Oly gazdag tarta- lom volt e levelekben, hogy még évek múlva is szívesen elővennénk és olvas- gatnánk e sok földet bejárt utazónak nagyszerű meglátásait, színes leírásait, kedves elbeszélő modorát, itt-ott egész drámai lendületét. Lapunknak drága kin- csel voltak e levelek; minden olvasónk gyönyörködött bennük. Hálás emlékezés- sei és a nagy veszteség fölötti fájó szívvel válunk meg tőlük. Meglehet ugyan, hogy még közölni fogjuk korán elköltözött testvérünknek egy-két hátrahagyott írását, de e levelek kedves bájától és feledhetetlen értékeitől most már végleg el kell búcsúznunk mindnyájunknak, írójuktól úgyis valamennyien búcsú nélkül váltunk el. Áldás legyen jó emlékezetén! Szerkesztő
