Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)

1950-05-15 / 10. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 7 HÍREK a külmissziói MEZŐKRŐL INDIA. — Mikor Simon lelkész megszületett Csattisgarban, a missziói telepen nem volt még sem orvos, sem ápolónő. Szülei úgy vitték ko­sárban a fejük tetején húsz mértföldnyire orvos­hoz, hogy beteg szemét gyógyittassák. De elkés­tek. Simon elveszítette szemei világát. Nem várt rá más, mint egy koldus legyen egész életében. Egv pár év múlva azonban különös dolgok kezd­tek történni. Simon és testvére minden vasárnap eljártak a vasárnapi iskolába. Szerették a bibliai történeteket és az énekeket. Egyszer elhatároz­ták, hogy kipróbálják apjuk bálványát. Dara­bokra törték és darabjait a patakba dobták. Mi­kor apjuk megtudta ezt, meg akarta büntetni őket, de Simon igy felelt neki: “A bálvány nem tudta megmenteni magát, nekünk pedig nem lett semmi bajunk.” Apjukat ez gondolkozóba ej­tette és amikor látta, hogy csakugyan nem tör­tént semmi, még erősebb lett a keresztyén hit iránti érdeklődése. — Simon pedig 16 éves ko­rában elindult lelkészével a falvakba, prédikálni. Nemsokára sokan biztatták, hogy menjen Raj- purba, a theológiai szemináriumba. Kitüntetés­sel végezte a három évi tanfolyamot. Zenei és költői tehetsége együtt fejlődött lelki és szellemi növekedésével. Megnyerő egyénisége sok embert vonzott. Óraszámra szívesen hallgatták, amikor költői előadásban adta elébük a bibliai történe­teket. 1937-ben jelent meg első könyve, amiben 58 eredeti uj éneket adott ki. Azóta már 80,000 példányt nyomtak ebből a könyvből, ami bizony igen nagy szám olyan területen, ahol a lakos­ságnak csak 8 százaléka tud irni-olvasni. — Si­mon lelkész pedig állandóan növekszik kegye­lemben, erőről erőre. Legutóbb kikérték a Bai- talpur egyháztól, melynek 750 tagja van, hogy engedjék el őt, hogy lelkészeket taníthasson vallásos drámára, költészetre, éneklésre, prédi- kálásra, evangélizálásra. JAPÁN. — Nemrég ünnepelték a protestáns misszió munkájának kilencvenedik évfordulóját. Yokohamában emléktáblát állítottak Dr. James C. Hepburn emlékére, aki 1859-ben jött Japánba, mint a presbiteriánus egyház orvos-misszioná­riusa. Ő vezette be Japánba a latin betűk hasz­nálatát, ő készítette el az első japán-angol szó­tárt és fordította le japánra az uj-testamentu­mot. Tokióban 1300 felszentelt lelkész gyűlt ösz- sze, az összes japán keresztyének 70 százaléká­nak képviseletében, hogy a száz évvel ezelőtt érkezett első misszionáriusok emlékének áldozza­nak. Dr. Hepburnon kívül két episzkopális és há­rom református hittérítő érkezett akkor ki. So­hasem volt még ekkora lelkészi gyűlés Japánban. Brunner Emil, a világhirü svájci theológus volt a gyűlés főszónoka és előadója. Öt éves evangé- lizáló programmot tűztek ki célul maguk elébe. Tokio legnagyobb üzletében kiállítást rendeztek a keresztyén munka ötven éves kiábrázolására; a templomokban pedig egy héten át evangélizáló Istentiszteleteket tartottak. AFRIKA. — Száz évvel ezelőtt Németország Stuttgart városában harangot öntöttek, amit az afrikai Aranyparton, a Togo-földön fekvő Hó missziói telepnek ajándékoztak. Egyszer az Asan- ti-törzs megtámadta a Ewe-törzset, elfoglalta és templomával együtt felégette Hó községet, a ha­rangot pedig elvitte Kumasiba, az ő városukba, hetvenöt mértföld távolságra. Négy év múlva az angolok visszavették a harangot. Amikor Togo- föld kormányzója, Mecklenburg gróf, megláto­gatta az Aranypart kormányzóját és érdeklődött a harang után, ajándékba visszakapta azt, ő pe­dig visszavitte a hói missziói telepre. Éveken át az amedzofi iskola harangjaként szolgált, amíg az első világháború alatt abbamaradt a szolgá­lata. A háború után visszatérő misszionáriusok találtak rá a harangra, mindenféle szemét között, egy nagy repedéssel az oldalán. Kegyeletesen megtisztították, visszavitték a hói telepre és ha­ranglábat készítettek neki a templom mellett. Azóta az ewe-keresztyének “szabadság-harangja” újra bizonyságot tesz az ottani hívek buzgóságá- ról. Hó most már nagy keresztyén telep, tágas temploma, szemináriuma, iskolája és tanitóké- pezdéje van; Kumasi pedig, ahol annak idején a harangot arra használták, hogy hirt adjanak vele az emberáldozatokról, ma szintén virágzó keresztyén város, ahol egy másik theológiai sze­minárium az Aranyparton működő négy keresz­tyén felekezetnek nevel lelkészeket. IRAK. — Misszionáriusunk felesége dinnyé­ért küldte kis benszülött szolgálójukat a bazár­ba. Mert nagyon hűséges kis lélek volt Jaméla, mondta a kereskedőnek, hogy válassza ki a leg­jobbat. A kereskedő azonban, aki benne csak egy egyszerűen öltözött szegény arab leánykát látott, méregbe jött és olyan erővel ütötte arcul a leányt, hogy kiesett az orrfüggője és elgurult a porban. Egy fiú felkapta és elszaladt vele. Jamélia sírva tért haza; különösen szülei harag­jától félt az elvesztett orr-függő miatt. Hogy a további bajnak elejét vegye, hittérítőnk adott neki pénzt, hogy másik függőt vehessen, azután pedig elment a bazárba, hogy a kereskedőnél panaszt tegyen, amiért olyan csúnyán bánt Ja- mélával. A kereskedő először kereken tagadta ezt. “A próféta szakállára mondom, hogy én ilyet nem tennék.” A hittérítő azonban meg­mondta neki, hogy Jaméla sohasem hazudott még, és ha ő szembesítéskor is meg fogja róla állapítani, hogy tényleg ő bántotta: nem fognak tőle sohasem vásárolni semmit. Erre a kereskedő megtört, bűnbánóan beismerte tettét, és bocsána­tért könyörgött. Jaméla számára azonban ez az eset valami ennél sokkal többet jelentett: addig még soha senki sem kelt védelmére, nem vette pártfogásába! Megérezte, hogy van valaki, aki törődik vele, aki gondot visel rá.

Next

/
Thumbnails
Contents