Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-05-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 szívós munka után el fogjuk érni, hogy itt tisztességes megélhetést fogunk találni”. Megnyugvással tölt el a szilárd elhatározás. Amit mélységesen fájlalunk, az a családok szétszakítása hosszabb-rövidebb időre. Előttünk teljesen mindegy, hogy a családi közösséget mi rombolja szét, valamely istentelen eszmeáramlat-e, vagy pedig a kivándorlókra reákényszeredett munka- és lakásviszonyok, — a valóság az, hogy a család szétszakítása mindig mérhetetlen károkat okoz az embernek és annak a közösségnek is, melynek tagjává lett, tehát a bevándoroltató államnak. Mélységesen látjuk azt a feladatot, hogy ezeknek a szétszakított családoknak utazó lelki- pásztorokra és minél több keresztyén szellemű olvasnivalóra volna szükségük addig is, mig a családtagok egy tető alá kerülve együtt ápolhatnák hitüket, értékeiket. Volna még egy módja a segítésnek, amit jóérzékü és számitó, de evangéliumi lelkű üzletemberek nagyszerűen kihasználhatnának. Ez pedig az, hogy az Ausztráliába bevándorolt testvéreinknek adnának alacsony kamattal nehány száz fontsterling kölcsönt, amivel telkeiket megvásárolhatnák, házukból a legszükségesebb részt felépíthetnék és igy nem csak a családjuk lenne egy helyen, hanem életük egészen termékenyen indulhatna útnak. A táborok mindig többé-kevésbé lélekfullasztó légköréből szabadulva, nemcsak a lakbér terméketlen terhétől szabadulnának meg, hanem a család együtt lehetne az újszövetségi rend keresztyén értelmében. VÉGIGVERT IFJÚSÁG Nem sokára letelik a francia idegenlégióban vállalt kötelező öt éve azoknak a magyar fiatalembereknek, akik a fogolytáborok nyomorúságából nem láttak maguknak más kiutat, minthogy oda besorozódjanak. Most már a jövőről beszélgetnek. Mint leventék vagy fiatal katonák kerültek bele a háborúba, mely elrabolta ifjúságunk legszebb esztendeit. “A második világháború az ifjúságot sújtotta, azt az ifjúságot, mely még a tavaszban élt,” — Írja egyikük. “A- kiknek álmaiban még a meséskönyvek álomvilága elevenedett meg”. “A nagyháboru már rég elhalkult. A fiatal gyermekekből emberek lettek, tele szenvedéssel, gyötrelemmel, kínnal és megnemértéssel. Elhagyatottságukban elvesztettek minden honvágyat is már, mely már csak semmit sem Ígérő szóbeszéd. Mit lehet tenni értük? Talán már semmit. Vagy ott kell hagyni őket a veszett élet hullámzásában, vagy kezüknél fogva valahova összegyűjteni, megadva a lehetőséget arra, hogy újból azok lehessenek, akik lehettek volna, ha a sors másképpen fordul.... Ezek a fiatalok mi vagyunk. Mind kész ember. Hányán és hányán vagyunk itt, akik mind vártunk valamit az élettől S eddig még semmit sem kaptunk. Van talán egy-kettő közöttünk, kit a szerencse követett. Sokan sinlődnek még a nyugati országokban, mások velem együtt vannak a légióban.” “Nekem nemsokára lejár az öt évem s aztán neki a nagyvilágnak. És a többi? Úgy hiszem, ők is ugyanúgy vannak, mint én. Minden cél nélkül, de azért reménnyel a szívben. — Mihez kezdek majd? — szalad számra a kérdés. Nem értek semmihez. Lesz, ahogy lesz, — ilyesmit hall az ember mindenkitől, akivel a jövőről beszélget. Nagyon szeretnék tanulni, de semmilyen könyvhöz nem jutunk. Hazulról nem tudnak küldeni és itt Indochinában semmilyen olvasnivalóhoz nem lehet hozzájutni, hogy találhatnánk tankönyveket? Pedig szívesen megfizetnénk minden árat érte”. így és hasonlóan beszél egy fiatal magyar ember, ezrek és ezrek gondolatát adva vissza. Ezen az ifjúságon keservesen végigvert a sors ostora. S bár lépten-nyomon elesett társaik sir- hantjai mellett haladnak el, mégis bizalommal tudják mondani, hogy “szükségük van arra, hogy ne érezzék magukat elveszettnek”. Nem is azok! Aki él, annak módjában áll, akárhol, akárkik között meglátni az élet legmélyebb értelmét. Éppen azt szeretnénk, ha az oly sok gyötrelemnek kitett magyar ifjúság az embertelen sorsban megtanulna mélyére nézni az eseményeknek és az életnek. Megtanulná meglátni az események mélyén, hogy amig az ember természete meg nem változik (újjá nem születik), addig alapvető változás nem következik be sem fegyveres, sem gazdasági, sem kulturális háború által. Megtanulná azt,^ hogy az emberi élet lényege és értelme az Élet, maga az Isten. Nem valamelyik, akármelyik nemzeti kultúra, nem társadalmi rendek váltják meg a világot, hanem kulturástól, társadalmi rendestől együtt alaplényegében kell átalakulnia az embernek. Aki a viharokban az élet ilyen értelmét megismeri, annak nem veszett el az fjusága, mert a helyes életre készült fel. Az ilyen belefoghat munkákba, még ha speciálisan nem tanult is valamit, mert mindig talál olyant, amihez különös képesítés nélkül, de megváltozott gondolkozással eredményesen láthat hozzá. Igaz, sokat veszítettek a második világháborús ifjak, de akik megmaradtak, azok a viharokon át megnyerhetik az igazi életet és akkor valóban — “nem kell magukat elveszettnek érezniök”. (Veres István levele nyomán). Az első Úrvacsorát Venezuela földjén április 9-ikén, husvét vasárnapján vették a magyar protestánsok. Rév. Philips, a Caracas-i Capitolio-téri templom lelkésze szolgáltatta ki az úrvacsorát. Beszédét tolmácsolták. — A venezuelai testvéreink úgy látják, hogy mivel nagy támaszuk, Dr. Dienes Barna halálával magukra maradtak, most “intenzivebben kell dolgozniuk, hogy a maguk elé tűzött céljukat elérhessék”. A Magyar Evangéliumi Világszolgálat címe: Rév. Béla Szigethy, 936 Judson Pl. Stratford, Conn.
