Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 Az Alya vár EGY LÉLEKZETNYI IMÁDSÁG — ÚJÉVRE — "Erős torony az Urnák neve, ahoz folyamodik az igaz és bizlonságban leszen.'' Péld. 18:10. Németország egyik kis városkájában kirándulásra gyűlnek össze a fiuk. Vannak ott a német fiuk mellett magyarok, jugoszlávok, besz- szarábiaiak, észtek, lettek, litvánok, lengyelek. Szörnyű dolgokat szoktak ezek a fiuk egymásnak beszélni a hazájukból való menekülésükről. Legtöbbjük elveszítette az apját, vagy nem tudja róla, hogy hol van. Másoknak az anyját akkor ölték meg, amikor kiűzték őket az otthonukból, vagy azóta halt meg bujdosás közben. A legtöbb fiúnak nincsen sem apja, sem anyja. De azért most mégis mindannyian énekelve indulnak a hegy felé, amelynek oldalában áll az öreg torony, ahová készülődnek. Falaiba és gerendáiba sokan bevésték már nevüket. A fiuk fel is másznak a toronynak egész a tetejéig, hogy mennél több nevet olvashassanak el. Egyszer csak az egyik magyar fiú a maga nevére bukkan, mellette egy közeli falunak a nevét olvassa. De hiszen ő még sohasem járt itt! Izgatottan felkiált: “Talán apám irta be ide a nevünket!” Apját fogságba hurcolták már három éve; azóta semmi hirt sem kaptak tőle. Anyja utána való bánatában halt meg, még ott- honn, Magyarországon1. A fiuk ajkán eláll a dal. Még szót is alig váltanak. Valamennyi a barátjuk apjára gondol. Vágtatvást sietnek hazafelé. A magyar fiú meg sem áll a szomszéd faluig, aminek a nevét a magáé mellett olvasta. Izgatottan tudakozódik. És egyszer csak szemben áll az atyjával. Fogságából kiszabadulva idevetődött ebbe a német- országi faluba. Egy napon pedig ő is kirándult az öreg toronyhoz, akárcsak most a fia; ő metszette bele közös nevüket a torony gerendájába. * Testvér, — a te nevedet is bemetszette valaki, de nem gerendába, hanem annál sokkal örökösebb sziklába: a maga tenyerébe. De te sem olvashatod azt el addig, amig el nem zarándokolsz a Korok Kősziklájához, két gerendára feszitett Uradhoz. Ő vezethet csak el az Atyához, aki ez uj év küszöbén vár reád, tékozló fiára. “Jertek, Atyám áldottai, vegyétek örökségül az Országot, mely megkészült számotokra a világ alapítása óta!” Jöjj hát, Jtestvér, jöjj énekelve a Krisztushoz: elvezet Ő mindnyájunkat az Atyához. Kihoz a fogságból, megszabadít, egyesit azokkal, akiket elveszítettél, és különb hajlékot készített számodra, mint amit el kellett hagynod. Legyen áldott érte szent Neve örökké! Nehemiás II. 4. v. És monda nékem a király: Mi az, amit kívánsz? És könyörgék a menny Istenéhez és mondék a királynak... Nehemiást a királyi lakomán, miközben "a világ urának'' nyujija a serlegei, megkérdi a vidám és hangos társaságban a király: "Miéri szomorú a ie orcád?" Csend támad és mindenki várja a feleletet. A király kérdését nem lehet válasz nélkül hagyni. Csak egy lélekzetnyi idő van a kérdés és felelet között. Egy pillanatnyi szünet a küszöb és az ajtó között. Nehemiás arcizma sem rándult meg, csak a tettenérés halvány pirja önti el. Esztendők múlva is emlékszik arra a pillanatra, amely fogságba hurcolt népe egész jövendőjére olyan sorsfordító pillanat volt s elmondja, hogy abban a pillanatban "könyörgék a menny Istenéhez". Senki sem tudta, senki sem vette észre, mi játszódott le ebben a szivben ebben a pillanatban. Imádkozni úgy is lehet, hogy nem kulcsoljuk össze kezünket s nem hajtjuk le a fejünket. A lélek egy pillanat alatt is megjárhatja az eget, — oda és vissza. Mennyi gondtól és elsietéstől szabadulna meg az életünk, ha a kérdés és felelet között szil vünkben meg tudnánk állani egy pillanatnyi szünetre az Ur előtt. Munka, amely nem kezdődig imádsággal, kifáraszt és felőröl. Nehemiás most kapja az inditást és a bátorságot, hogy szive nagy titkát megvallja: "Bocsáss el engem atyáim sírjának városába, hogy megépítsem azt" (5. v.). Ez az egy lélekzetnyi imádság a kérdés és felelet között a Nehemiás alázatának a bizonysága. Az ő feleletén nagyon sok forgott kockán. Minél sorsdöntőbb ez a válasz, Nehemiás annál inkább bizalmatlan lesz önmagával szemben. Még ha amilyen jól szeretné és akarná, akkor is elhibázhatja és elronthatja ezt a kedvező alkalmat. Ahhoz, hogy terve sikerüljön, nem az ő ügyességére van szükség, hanem arra, hogy azt onnan felülről kapja meg ajándékba, Csak az Isten Lelkének gyümölcse ez a lelkűiét, amely nem a maga erejével és nem a maga dicsőségére akarja az élet döntő pillanatait megragadni és kihasználni. Ebből a lélekzetnyi imádságból ragyog ki a Nehemiás nagysága, amely egészen más nagyság, mint e világ fiainak dicsősége. — Mutathatunk fel sikereket és eredményeket, de ha nem ismertük el, hogy Isten titkos keze segített rá bennünket, egy nagyon veszedelmes függetlenség hatalmasodik el lelkűnkön, amely mindig megrabolja Isten dicsőségét. Letenni Isten kezébe életünk nagy és kicsiny ügyeit minden napon, ez őriz meg a Sátán legnagyobb kísértésétől, a titánkodástól. A boldog függés, az Isten gyermekeinek ereje és sikereinek jó illata. Dr. SZABÓ IMRE
