Reformátusok Lapja, 1948 (48. évfolyam, 24. szám)
1948-12-15 / 24. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA KARÁCSONY 184 8-BAN Iria: VASVÁRY ÖDÖN Száz évvel ezelőtt, 1848-ban, december második fele mindenképen sorsdöntő rövid időszaknak ígérkezett a magyar nemzet történetében. Alig két hete, dec. 2 óta a monarchiának uj uralkodója volt: a 18 éves Ferenc József. A magyar nemzetet nem értesítették a volt uralkodó lemondásáról s arról sem, hogy a kiskorú Ferenc Józsefet egy nappal a lemondás előtt “nagykorusi- tották”, az uralkodóváltozást tehát a magyarok nem vették tudomásul. Görgei, a felsődunai fővezér is kijelentette, hogy csak azt ismerik el magyar királynak, akit az ősi koronával megkoronáznak. Rendes magyar katona kevés volt. Azt a bizonyos dalt, amely szerint: “Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni” — akkor még nem énekelték, sőt a szabadságharc egész ideje alatt ismeretlen volt a Kossuth-nóta. Minden elveszett már, amikor énekelni kezdték, mintegy bünvailomással kapcsolatban, hogy az eiső hívásra nem mentek. Ha “még egyszer” üzen, mind megyünk. De Kossuth azután már nem üzent. 1848 decemberében még “foglaló” kellett az embereknek, anélkül nem mentek. Nincs mit csodálkozni ezen. A küzdelem még igen fiatal volt (hiszen igazán csak szeptemberben kezdődött); volt is kormánya az országnak, nem is, uralkodója hasonló képen. Tiz nappal az uralkodócsere után, dec. 12-én, Kossuth még mindig az uralkodócsaláddal való megegyezést hirdeti, két nap múlva pedig azt ajánlja figyelmébe az országgyűlésnek, hogy ne foglalkozzék elvi kérdésekKei, hanem csak két tárgya legyen: az egyik a “kármentesítés” — vagyis hogy a népnek juttatandó földekért a régi tulajdonos milyen megtérítést kapjon és a másik: a büntető törvénykönyv átnézése. Két nap múlva az osztrák hadsereg egy húsz kilométer hosszú vonalon átlépte a határt, 31 ezer emberrel. A költők hirtelen tucatszámra kezdik Írni forradalmi verseiket. Vörösmarty, Czuczor Gergely, Petőfi és egy csomó kisebb poéta ir lázasan, hogy talpraállítsa a nemzetet. A versek egyik- másikát az országgyűlésen is felolvassák, de hatásuk alig van, ott a “kártérítés” kérdése még mindig mindennél fontosabb. December 18-án Mosony mellett Görgey serege győztesen ver vissza egy osztrák támadást, mire az országgyűlés nem tud hova lenni a boldogságtól: azonnal a nemzet köszönetét szavazza meg a fővezérnek és seregének, kimondja, hogy a hősök nevét aranytáblán fogja megörökíteni, érdemaereszteket készíttet, Istentiszteleteket tart- tat, a zászlókat tölgykoszoruval ékesitteti — közben azonban az országgyűlés nem feledkezett meg a főtárgyról, a földbirtok kárpótlásáról, amelynek részletes tárgyalását két nappal karácsony előtt kezdte meg és folytatta az esztendő egész utolsó hetén keresztül. Mikor rájöttek, hogy most már az ügy “zsebkérdés” lett, amihez higgadtabb idők kellenek, a további tárgyalást elhalasztották. Ez december 30-án történt. Másnap, az esztendő utosó napján Windischgraetz serege már Buda alatt állott, miután könnyen sikerült a szél- lelbélelt Perczel Móric 5000 főnyi seregét szétverni Mór alatt. A kormány pedig, az országgyűléssel együtt Debrecenbe menekült. Amig az országgyűlés a földváltság egetverő problémáját tárgyalta, miközben az osztrák sereg mindig közelebb ért a fővároshoz, a magyar nemzet karácsony szent ünnepét is megülte. Száz esztendő távlatából, megfelelő források nélkül bajos volna leírni ezt a karácsonyt, amelyet igy legfeljebb elképzelni lehet. Az elképzelésben az akkori idők vallási és egyházi viszonyainak ismerete azonban lényegesen segít. Az evangéliumi hit szempontjából siralmas idők voltak azok. A hivő lelkek száma folyton csökkent, főképen a francia forradalom eseményeinek és az úgynevezett “felvilágosodott” íróknak hatása következtében. Az egyházi élet úgyszólván teljesen kiszáradt, amiben az államhatalom nagy buzgósággal segédkezett. Protestáns részről épen úgy siralmas volt a helyzet, mint katholikus részről. Az élő hit helyét legjobb esetben valami általános természetvallás foglalta el, az isteni elemet a “tiszta emberiséggel” próbálták pótolni, aminek csak értelmetlen cafrang- ja maradt a ceremónia és üres visszhangja a tömérdek hit és lélek nélküli prédikáció. A felekezeti türelem, amely látszólagosan áldás volt a korábbi heves vallási küzdelmekkel szemben, a valóságban nem volt más, mint vallási és felekezeti közömbösség, amelynek tompa zsibbadtságát úgyszólván sehol sem enyhítette szerteáradó evangéliumi hit és meggyőződés. A magyar nemzet száz évvel ezelőtti történetében jóformán sohasem találkozunk olyan eseményekkel, amelyekben a keresztyén magyarság egyházain keresztül játszott volna döntő szerepet. Istent akkoriban kivétel nélkül kis i-vel irta mindenki s általánosan elfogadott tétel volt, hogy ha az egyházaknak egyáltalában lehet valamilyen szerepe, az csakis politikai szerep lehet. Katholikus főpapok gyakran szerepeltek a politikai eseményekben, már csak azért is, mert teljes számban tagjai voltak az országgyűlés felsőházának és igy aktiv törvényhozók voltak, amit a protestáns egyházak vezető lelkészei akkor még nem mondhattak el maguktól — de arra, hogy e történelmi időkben a nemzetnek evangéliumi ér-
