Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)
1941-10-01 / 19. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA VARGHA TAMÁSNÉ KÉSEI SZÜRET A gönci Istenes Vén Ember Károli Gáspár életének regényes története Gáspár közelebb lépett a beteg fekhelyéhez és sóhajtott. A vénasszony összekulcsolt -kezét ég felé nyújtogatta, hangja nem volt emberi hang, vinnyogásforma rémület tört fel a torkán, szeme oly lázasan világított elő mély sötét gödréből s olyan iszonyat és állati félelem tükröződött benne, hogy Gáspár egy percre borzadva fordította el a fejét. De ez az egy rövid perc elég volt ahhoz, hogy a piszkos verem átalakuljon templommá, az emberi borzadás, ami elöntötte, krisztusi szeretetté váljon s a sok nyomorúság által tönkretett emberi roncs átalakuljon Jézus Ur gyönge báránykájává. Sose emlékezett rá ’később, hogy mikor ez után a perc után fölnyitotta az ajkát, mit mondott, vagy hogy tán nem is szólt egyet se, csak elindult a szeméből egy könnycsepp, ráhullott erre a halál rémségeivel küszködő, vonagló testre s ő nem emlékezett később, de lehet, hogy megsi-mogatta, talán még meg is csókolta. Csak arra eszmélt, hogy mintha a szűk verem egyszerre megvilágosodott volna s könnyein keresztül mintha egy fényes alakot látott volna ott állni a szalmán kuporgó beteg fejénél. S mintha amazok is effélét láttak volna, megtisztult és megvilágosodott szemmel néztek rá. Az öregasszony vonásai kisimultak, ernyedten hanyatlott vissza a szalmára. Gyér ősz haja szétterült a feje körül. Az emberből is mintha kiszakadt volpa most valami, közelebb húzódott a beteghez és csak peregtek a könnyei az asz- szony fakó, zilált, szalmatörekkel elkeveredett hajára. Később sokszor gondolt vissza Gáspár erre a látogatásra. Ez az óra tanitotta meg őt, hogy a kicsinyeket, a gyöngéket, a nyomorultakat ne szánja, hanem szeresse. Boriska már a mályvaszin szoknyában díszelgett, mire Gáspár hazaért. Türelmetlenül várta, hogy elinduljanak a földesurékhoz, meglásson és jól szemügyre is vegyen ott mindent és megismerkedjék Anna leányasszonnyal is, akiről már sokat hallott. Gesztenyeszin haján izgett- mozgott a szalagos fékető. Könnyű kis cipellőjével olyan kényesen, olyan csinosan lépett, mint egy lábrakelt virág. S milyen jól állt még az a pár kis szeplő is ott baloldalt, kipirult orcáján. Odaállt Gáspár elé, kellette magát. Várta, hogy az ura most is elkapja a derekát, játékosan meg- pöndöritse maga körül és a levegőibe kapja. De Gáspár tekintete átsiklott rajta s talán észre se vette, hogy igy kicsinositotta magát. Vizet, szappant keresett és megmosta a kezét. — Kész az ebéd, Boriskám? — Kész bizony! Tyúkhúsleves, amit kigyel- med úgy szeret. Hamar együnk, aztán elindulhatunk. Mindjárt itt a kocsi. — Ma nem megyünk nagymamákhoz, Boriskám. Borska azt hitte, nem jól hallotta. — Mit mondott kigyelmed? — Máshova viszlek ma, Boriskám. Gyalog megyünk látogatóba, a szőlőhegyekbe. Boriska orcáján végigfutott valami. Kedvetlenül tolta a levest az ura elé. De az nem nyúlt most hozzá. Fölállt, -leakasztotta a szegről a szalonnát, abból vágott! — Ugye, nem esik zokon lelkem, de tyuk- levest most nem ehetném. Később aztán 'megtörte a csendet s elmondta a megrökönyödött -kis asszonynak — fehér kis kezét a kezébe fogva — mit látott, mit tapasztalt ott, ahol volt. — Odamegyünk látogatóba s elvisszük a tyuklevest. Az én részemet c-sak. Meg a húsát is. Ugye, velem jössz, galambom ? — Az enyémet i-s elvihetjük. Én se ehetném. Csak néha sóhajtott egyet-egyet, kurtát, miközben kosárba készítette a holmit s a szája egy pillanatra lefelé görbült. Nem szólt egy szót se, arra se, amikor Gáspár egy lepedőt húzott elő a legénykori ládájából. — Ezt az én avult lepedőmet is, Boriskám, ha nincs ellenedre. Ott vannak a tieid, az újak, a szépek.
