Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-03-17 / 11. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal EMBEREK A CSILLAGOK ALATT — Irta: SZILÁRD JÁNOS — Éjszaka volt. Köröskörül tücsökszótól zengtek a hodfényes buzatarlók és a szérű felett szikrázva pattogtak a csillagok. A cséplők már aludtak. Emitt a lányok, meg az asszonyok, odébb a férfiak. Fáradt gerincükkel elhevertek a szalmán és halkan nyőgdécselve nyújtogatták megkinzott tagjaikat. — Te Mári! ... — szólalt meg az asz- szonyok csoportjában egy rekedt hang. — Ne veszkőggy mán avval a Pistával . . . — Hát ha eccer szalmaszálval csik- langya a talpamot! . . .— kacagott lefojtva Kocsis Mári. — Pofoncsaplak, Pista! ... — szólalt meg az aratógazda. — Nem is igaz!... — mondta Pista. — Hazudik!.. Azzal dobott magán egyet haragosan és hogy mutassa, hogy ő duzzog, belefurta magát a szalmába. Csönd lett. Mindenki aludt már, csak az öreg Tarhonya János, meg a másik ágrulszakadt vén zsellér, a Füri Vince virrasztott a fűben, az asztagoktól, a kazlaktól s a gyúlékony egyéb dolgoktól kellő távolságban, mert az égő pipájukkal ide űzte őket bagózási gerjedelem. Hát igen itt hevertek és szívták pipáikat a magas fűben és mert hanyattfeküdtek, hát nézték a csillagokat. Körülöttük tücsökszótól zengtek a holdfényes buzatarlók, s ők a fülledt nyáréj csöndességben csak nézték, egyre néztek a szikrázó csillagokat. Egyszercsak Füri Vince megmozdult. — Szőtt ke valamit?... —Nem én —: mondta Tarhonya. — Csak tuggya, azon gondolkozók . . . — Min? . . . Tarhonya kivette a pipaszárat a szájából és felmutatott vele a csillagokra. — Hát, hogy, nézze csak, minő csudálatos ! . . . — Ammán igaz! ... — sóhajtott Füri Vince. — Az a temérdek csillag az égen. Oszt aszongyák, hogy az apraja is milliom- szor nagyobb, mint ez a főd! . . . — Haj, haj! Pedig de nagy ez a főd! — mélázott el Tarhonya. — Nagy! . . . — hagyta rá Füri. —- Csak a káptalané mekkora!... A pipa már szortyogott, hát megtömték. Eközben a hold kidugta a félszemét az egyik asztag mögül és nagy fényességben csúszott felfelé. — Hanem a hód! ... — szólalt meg Tarhonya őszinte megrendüléssel a hangjában. — Allehet csak ennaddarab főd az égen! . . . — Úgy szemre! . . . —nézett rá Füri rágyújtás közben a kupak fölött. — Szem-re? kül, de a magyar középosztálynak ebben a formájában nincsen jövője. Gondolnia kell a középosztályra az államnak, hogy egy anyagilag erős középosztályt teremtsen, az állam erősítse meg úgy anyagilag, hogy hivatásának megfelelő módon élhessen. —; Az állam ne használja föl tisztviselőit politikai eszközökül, ne tenyéssze ki azt az anyagilag és lelkileg függő középosztályt, amely az önálló meggyőződést politikai vagy vallásos téren gyöngiti, vagy megsemmisíti és a morált összerombolja. A három napos kitünően sikerült értekezlet dr. Victor János belsőlioótvárosi lelkipásztor zárószavaival fejeződött be. — Csakis! . . . — Mer tuggya — folytatta Füri és sza- porázta a füstöt, — mer tuggya, a hód nem is igazi csillag. — Nem igazi csillag? — De nem ám! Csak olyan izé: csikó!.... — Ne beszéljen mán bolondokat: csikó? Ha eccer mondom. Tuggya, a főd az a kanca, a hód meg a csikó. Mert a hód úgy jár-kél itt a főd körű, akár a csikó az annya körű! . . . Itt felült s kissé kihúzta magát Füri. A tudományos magyarázat után megtörülte bajszát jobbról-balról s önelégülten visz- szahevert a fűbe. Tarhonya gondolkozott. Felkönyökölt, kalapját a tarkójára lökte és iszonyú tépe- lődések mehettek végbe a homloka mögött, amelyen egy mérleg módjára fel s alá járt a két szemöldöke. — Csak arra vagyok kiváncsi — mondta később —, hogy ha az a sok csillag, meg a hód olyan, akar a főd, hogy akkor mi a fenétíi világítanak? . . . — Mer éccaka van! . . . — nevetett csendesen Füri! Tarhonya intett. — Mondom, hogy beszél kend szamarakat ! . . . — Oszt mér? — Mér? Azér, mer itt is éccaka van! Oszt mégse világit a főd! — De világit a másik ódalán! . . . — for- tyant fel Füri. A nem várt feleletre Tarhonya körülnézett. — Hun? ... — kérdezte. — Hát ahun süti a nap! ... — rántotta meg hetykén a vállát Füri. — Amerikába! Mert a ki most alóró néz minket, annak mink is ragyogunk! Tuggya?! Kend meg ne csatározzan velém dógok fölött, amihő hatökör kend! . . . Elhallgattak. A két öreg paraszt szelíd duzzogása fölött bárányfelhő húzott át az égboltozaton fehér vitorlákkal s amilyen észrevétlenül jött, úgy el is tűnt a messzeségben. Miként a harag a Tarhonya János lelkében. Mert hát ami igaz, az igaz. Ki tehet róla, hogy ő kevesebb oskolát járt, mint a Füri Vince? Talán csak az tehet róla, aki a világ minden oskolájának a tudományát ott őrzi fölöttük, valahol a derengő ködök és csillogó fények nyáréji káprázatában, a szikrázó csillagok országában, azzal pedig nem lehet pörbe szállni . . . No meg aztán már Füri Vince is megbánta, hogy az imént hegyesebben szólt oda Tarhonyának. Amikor ekkora békesség van körülöttük a földön és az égen, Isten ellen való vétek volna, hogy a szivükben egymás ellen háborogjanak, jaj, már csak megszólalhatnék valamiért, gondolta Füri, mert cudarul kezdte nyomni lelkét a csönd és akkor: nagyot sercent fölöttük, egy piros tűzgolyó, zuhanni kezdett és végighasitotta az egész eget. Füri kivette szájából a pipát és rámutatott a csutorával. — Csillag esik ... — mondta. Tarhonya fellélegzett. Hogy ő is szóljon már valamit, hozzátette: Hajaj, ha most ráesne a fődre! . . . Semmi se vóna... — mondta szélűdén Füri. — Ha ippeg ráesne valakinek a fejire, hát agyoncsapná. Ennyi vóna . . . Tarhonya kisideig fészkelődött. Aztán megszólalt. __ Hogy mondhat mán ilyet? Az elébb aszonta, hogy annak a sok csillagnak még az apraja is milliomszor nagyob, mint a főd! — Csakis! — Hát oszt kendnek az semmi se vóna, ha ráesne a tök a ribizlire?! . . . Nos, ezen a nagy tájékozatlanságon Fürinek már mosolyogni kellett. Fölkönyökölt hát és elkezdte magyarázni. — Tuggya, azt csak úgy mongyák. Hogy csillag esik. Mer a csillag soha se esik. —- Nem esik? — De nem ám. Áll egyhejbe. Feszt. Oszt csak olyan kisebb küvek bóklásznak körülötte. — Kisebb küvek? — Csakis! Úgy hijják iket, no . . . megvan, méterorok. . . — Mi nyavalya— Méterorok. .Olyan kisebb küvek. Akkora is akad köztük, akár egy tinó . . . — Aj, ha! . . . — Oszt, tuggya, ha bóklászás közbe egy ilyen kíi a fődnek a közelibe ér, akkor a főd elkezdi szinya. — Hogyan szinya? Mivel szinya? — Akár a fölyhőt a hegy. Vagy látott mán kend mágnesvasat, meg patkószeget? — Láttam. — Hát igy. Értyi? — Most mán értem. / — Fenét értyi. Mer tuggya, ez a mete- ror azér csinál az igen ekkora fényességet .. . — Mer éccaka van . . . — Kórságot! Azér, mer amikor esik, hozzádörgölőgyik a lebegőhő, csakúgy, akár a gyufa a skatulyáhó, oszt meggyul- lad! . . . — No! ... — fejezte be Füri a magyarázatot. — Most mán mondhattya kend. hogy értyi! . . . Azzal visszahevert a fűbe s jeléül annak, hogy aludni kiván, előbb ásított egyet, majd rányomta a kupakot a pipájára. Az égi sejtelmektől megigézve, Tarhonya csak feküdt a gerincén és a zengő tücsökszó bóditó muzsikájával a fülében, aléltan bámulta a csillagokat . . . Eközben az asztag tétjén egy veréb kidugta fejét a kalászok közül s nagyot kiáltott : — Csirip! . . . Nyilván valamitől megijedt. — De aztán látta, hogy nincs veszedelem, se menyét nem jár, se bagoly nem ólálkodik a közelben, mert mindössze csak annyi történt, hogy az asszonyok vackán feltápászkodott egy fehércseléd és elindult a szalmakazal irányába lábujjhegyen . . . Ámde az asztagnak a másik oldalánál is nagyott kiáltott most egy veréb, hogy csirip, mert ott meg egy férfiember árnyéka osont végig a gyepen halálos csöndben. Szintén a szalmakazal irányába és szintén lábujjhegyen . . . Az egyik árnyék erről, a másik arról mentek meg-megálltak, hallgatództak, aztán megint mentek és addig mentek, amíg egyszercsak . . . összeértek . . . Mindenki aludt már. Idáig hallatszott, amint a cséplők fújták a kását az asztag tövében. A verebek is megnyugodtak és elnémultak. Távol tőlünk, a magas fűben az öreg Tarhonya János megbökte vén Füri Vincét a könyökével: — Bóklászik mán a méteror, hájjá!. . . Füri mosolyogva intett, hogy látja . . . Később igy szólt csendesen : — Hát haeccer, szíjjá iitet a főd . . .
