Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-03-10 / 10. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7-ik oldal K R I S Z T U S BALASSA IMRE Regénye A PROKURÁTOR UNATKOZIK Unalmát néha-néha ez a nyomorék görög derítette föl. Ma délután is legalább egy óra hosszat mulatott elméletein és okoskodásain. De most már unatkozott. Nagyokat ásitott és nyuj tózkodott ültében. De Aristobulus nem zavartatta magát. Monoton hangon olvasott tovább a pergamentből, miközben szőrös, torz arca mérhetetlen gyönyört árult el. Gyönyörködött saját értekezésének bölcs szavaiban. Szürcsölve, egyenként, ínyenc lassúsággal ízlelte saját szavainak édességét, meg-meg- állt fölolvasás közben és mosolygott azon, hogy milyen nagyszerű, milyen páratlan, milyen fölséges az, amit irt. Annyira belemerült az olvasásba, olyan mámoros volt az öngyönyörködésben, hogy észre sem vehette egyetlen előkelő hallgatójának egyre fokozódó unalmát. De most valami rettentő hangot hallott. Mintha óriási barlang torka nyílt volna meg előtte hirtelen és a barlang mélyén a mesebeli sárkány bőgne. Riadtan eresztette le hegyes térdeire a pergamentet. Fölnézett. Ó, bölcs Pallas Athene! A prokurátor ásitott! Akkorára tátotta a száját, mintha valóban ő volna a mesebeli sárkány. Aristobulos le volt sújtva. Megsemmisült. Mennyi lélekkel olvasott, hogy színezte, hangsúlyozta, csiszolta és ragyogtatta a szavakat! És a prokurátor ásitott. Megszégyenülten állt föl a zsámolyról és az oszlophoz lapulva hajtogatta össze gyűrött pergamentjét. A prokurátor füle már percek óta figyelt az egyre hangosodó, egyre fokozódó dühös morajlásra. Előbb nem törődött vele. Ezek a héberek mindig nagyon hangosak és városaikban oly sokan élnek, mint a hangyák a bolyban. Rettentő szapora népség és nagyon lármás. Nyilván vásár van megint; a vásár pedig zajongással, veszekedéssel és verekedéssel jár. De most már fenyegetve hallik a morajlás, mintha földindulás volna. A prokurátor kitekint. Odalenn legalább ezer ember szorong a téren, zúgva, lármázva, össze-vissza kiabálva. Közöttük éktelen sivalkodás és hadonászással járkálnak és uszítják őket ezek az undok farizeusok, akik sohasem néznek senkinek a szemébe. Ugyan mit akarhatnak? Megvetéssel fordul oda szegény házi filozófusához: — Ezek a héberek nem férnek a bőrükbe! Nyugtalan vérü, lázongó, piszkos népség. Nincsen műveltségűk, sötétek és elmaradottak. Aristobulos alázatosan bólintott a fejével. — Valóban, ó uram, igazat szólsz! Barbárok! Nem sokban különböznek az állatoktól, melyek fölött zsarnokoskodnak. — Megírtam Rómába a császárnak, — folytatta Pontius — hogy ezek a zsidók nem értettek ahhoz, hogy függetlenségüket megőrizzék, de arra nem elég türelmesek, hogy tűrjék a szolgaságot. Rosszak voltak uraknak, most meg rosszak szolgáknak. Pontius Pilátus, Judea prokurátora, hogy unalmát elűzze, ebben az időben feltűnően sokat levelezett a császárral és a szenátussal. A levelezést nem kell éppen szó szerint venni, mert a prokurátor egyoldalúan levelezett. Sűrűn irta jelentéseit a Városba, de azokra nem kapott soha választ. Rómában már mosolyogtak rajta. Ha újabb lévél érkezett, nem nagyon siettek azt elolvasni. A birodalom hatalmas urai igy szóltak ilyenkor, ápolt, finom kezükkel legyintve: “‘Eh Lucius már megint unatkozik.” Ma délután unalmát most egyszerre csak megtörte ez a palotája előtt zugó, viharzó, ismeretlen okokból sistergő tömeg. Szinte megörült neki. Gyűlöleténél és megvetésénél nagyobb volt kíváncsisága. Kilépett két oszlop között az erkélyre. Mikor a zsidók meglátták, még jobban ordítozni kezdtek. Pilátus már hatodik éve volt Júdeábán, de még most sem igen értette a héberek nyelvét. Nyugtalanul és kíváncsian figyelt az össze-vissza kiabáló szájakra, de nem értette, hogy mit akarnak. A függöny mögé bujt, filozófust hivta segítségül. — Jer csak, Aristobulos. Aristobulos húzódozva sompolygott elő és görnyedt alakja egészen megbújt az erkély kőpárkánya alatt. — Parancsolj, jó uram. — Aristobulos, te jól érted ezeknek az ugatását. Mit akar ez a népség? Aristobulos a kőkorlát keskeny nyílásán keresztül lesett ki feléjük. Füle mögé tette piszkos tenyerét és tölcsért csinált abból, hogy valamit kimerítsen ebből a hang-áradásból. Erőlködött, izzadt, a szeme nyugtalanul járt a tömeg feje fölött és fülelt. — Uram, csak annyit értek, hogy valami szobrok miatt szitkozódnak. Követelik, hogy az úgynevezett bálványképeket vigyék el a városból. És kérdően, értelmetlenül bámult hol a tömegre, hol meg Pontiusra. A prokurátor arcán széles mosoly húzódott végig. Fürge és vidám lett egyszerre az előbb még ernyedt és unatkozó római. — Értem! Nagyszerű! Hát csak bőgjenek. Pontius Pilátus Jeruzsálem szent falai közé bevitette Tiberius császár szobrait. Az egyiket, amely görög művészet remeke volt, a palota átriumában állította föl, a másikat a lépcsők alján, a tér felé. A zsidók szörnyen fel voltak háborodva a szobrok miatt. Ősi vallásuk tiltja faragott emberi képek tartását. Úgy érezték, hogy az idegen ur, akinek korbácsa alatt nyögnek, vallásos hitüket gyalázta meg azzal, hogy szobrokat hozott a Szent Város falai közé. Az Írástudók, a papi fejedelmek, a szemforgató farizeusok, a törvény betűinek őrei, vámszedői és bizományosai föllázitották a népet és ideterelték palotája elé, hogy ezer meg ezer torok, ezer meg ezer ököl követelje most már a szobrok száműzetését. Aristobulos nagyon meg volt ijedve. Lesett kifelé a párkány alatt és számlálni próbálta a tömeget. — Uram, nagyon sokan vannak.. . ezer .. . talán kétezer. Lucius Pontius összefonta mellén a karját és mosolygott; mulattatta ez a spektákulum. Cirkuszt és színjátékot nem látott, mióta Rómából száműzte a császár parancsa erre a távoli vidékre. Fölgyulladt képzelete, fölkorbácsolt idegei, nagyszerű cirkuszi játéknak nézték ezt az örvénylő, ordítozó, elkeseredett fanatikus tömeget. Aristobulosnak vacogott a foga. Térdre omlott Ponciu> előtt és tógája szélét csókolgatta. Rimánkodott. — Uram, jó uram! Nemes és bölcs uram! Csöndesitsd le őket! Adj parancsot, hogy a szobrot vigyék el! Akárhová, csak ki a városból! Pilátus még egyre mosolygott, megvetően biggyesztette a száját. — Ej, ej, derék cinikus bölcsészem. Te is héber lettél talán? — Uram, — remegett tovább Aristobulos hangja — én nem vagyok héber! Én gyáva vagyok! Pilatus ernyedt idegeit tovább korbácsolta az izgalom; fokozni akarta azt. Kielégülésre vágyott. — Hadd forrjon a katlan, csak forrjon! Mulattat. Jól érzem magamat. Odalenn bőgött a tömeg. Majd, mintha egyetlen kéz ütötte volna fejbe őket, vad, eszeveszett jajkiáltással vágódtak végig a földön. Ezer meg ezer ember egymás hegyén-hátán, mind, mind arcra borult egy perc alatt. Pilátus kilépett az erkély szélére és meglepetve,- elkomorodva, értelmetlenül nézte ezt a csodálatos jelenetet. Mit jelent mindez? Imént még az öklüket rázták, íutkároztak, lökdösték egymást, hadonáztak a kezükkel, mintha ezer meg ezer féreg úszkálna egy katlan mélyén. Most meg egyszerre, mint valami vezényszóra, arcra vágódnak a porban és az ajkuk, amelyet nem lát többé, értelmetlen imát mormol. Aristobulos is előbujt a párkány mögül és csodálkozva bá- tfiulta a jelenetet. Múltak a negyedórák. A negyedórákból órák lette.k A tömeg meg sem mozdult. Pilatus nem értette a dolgot. Leküldte a légió egyik centu- rióját a térre, tudakolja meg, mit jelent az arcraborulás, mit jelent az ima. Már nem mulattatta a jelenet. Borzongott. A hideg futká- rozott a hátán. Ismeretlen mélységek szélén járt a képzelete. Nyugtalan volt. A centurió nemsokára visszatért. — Uram, — jelentette a centurió — a vének azt mondják, hogy ők arcra borulva maradnak, étlen-szomjan és mozdulatlanul, ők és az egész nép, amig a szobrokat el nem távolitod a városból. (Folyt, köv.)
