Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-07-28 / 30-31. szám
S-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA KRISZTUS BALASSA IMRE Regénye A NAGY ÁRNYÉK — A főpapné asszony gyűlöli az idegeneket.. . bálványimádó és tisztátalan népségnek mondja a rómaiakat! A katona nevetett. Nyersen, évődve. A nagy feketeségben megvillant vakító fehér fogsora. Mohó, éhes, fiatal fogsora: — A főpapné asszony ám gyűlöljön bennünket, rómaiakat! Bánja a Jupiter mennyköve! Odaadom őt haragos, vén szivével együtt, ingyen! Nem bánom én a vénasszonyok haragját. Csak te szeress engem, te szép forró zsidólány! Két árnyék hajolt egymásba. Összeolvadt, eggyé lett. Csönd volt sokáig. A sarokkövön ültek és a katona lelógatta izmos, .napégette lábszárát ültében. A lány hangtalanul surrant oda az ajtóhoz. Hallgatózott. Azután benyitott nagyhortelen és csak egy perc múltával szaladt vissza az udvarra. Mezítláb volt. Forró talpa úgy tapadt a kövekre, mint a macska lábacskája. Ahogyan kisurrant megint, keresve a római katonát, rés maradt az ajtóban. A picinyke résen át vékony fénysáv szivárgott utána. Látni lehetett to* jásdad, barna arcának finom lágy vonalait és hosszú fekete pillákkal födött nagy szemének bágyadt, álmodozó nézését. Azoknak a nőknek van ilyen szemük és ilyen nemes szabású arcuk, akik Betlehemből valók. »Egész Júdeábán és Galileában nem találni hozzájuk hasonlót. A leány rugalmas teste újra megbújt a katona karja alatt. Valamit szorongatott a kezében. A katonának rriegrándult az orrcimpája: — Ejnye, de jó szagot hoztál, te! A lány halk nevetéssel tartotta az orra alá a rejtegetett csomagot: — Nesze! Neked hoztam! Báránypecsenye! A katona beleharapott. Csámcsogva falta a zsíros húst. Evés közben, habzsolva, fulladozva beszélt: — Isteneknek való! Az öreg Villámszóróra mondom: pompás ! A lány a katona karját, vállát simogatta, amig az evett. A homályban bársonyos puhasággal tapadt rá kedvese arcára nagy, dióbarna szeme. Suttogva, duruzsolva beszélt: — Van bőven! Telik! Megfulladnak a zsírjukban. Ünnep után a szemétre vetik a sok finom ételt, annyi marad a falusiak ajándékából. A katona evés közben szünetet tartott: — Te se vagy idevalósi, ugye? — Nem én Betlehemben születtem ... A katona elgondolkodva ismételgette: — Betlehem . . . Betlehem . . . nem jártam arra még! — Arra lefelé van. Kis városka. Jóizü kútja vagyon. Ott született az a hires vándorló Mester, aki föltámasztja a halottakat és meggyógyítja a nyavalyatörőseket. A katona ámélkodva nézett a kedvesére: — A halottakat?... föltámasztja? — Föl, föl bizony! És jóllakat ötezer embert öt kenyérből! Bizony! — Hogy hijják azt a mágust? — Jézusnak! Egy riazaréti ácsmester fia.. . de Bethlehemben született. Egészen oda hajolt a katona füléhez: — Azt mondják a népek, akik idesereglettek Jeruzsálembe az ünnepkor, hogy ő a Fölkent, Dávid király fia . .. aki nemsokára bevonul Jeruzsálembe és elfoglalja a Templomot! — Tyiih ! — rikkant föl a katona — a sánta Plútóra mondom : ez lesz az, akiről a centurió beszélt. — Mit beszélt a centurió? — Azt mondta, hogy valami próféta . . Kresztosz .. Meggyógyította a kafarnaumi centurió szolgáját is. Ez az, bizonyosan ez az! — Csitt! Csöndesen! — rebbent a leány hangja félve — a főpapné asszony. ... Valaki átment a fekete estébe borult udvaron. Lába alatt rengett a föld. Nagyon súlyos személyiség lehetett. Amig csak el nem hangzottak földetrázó léptei és egy ajtó csapódása nem jelentette a szerelmeseknek, hogy a veszély elvonult, visszafojtott lélekzettel lesett, figyelt a katona, meg a főpap szoigálólánya. Remegve szólalt meg aztán a betlehemi leány: — A főpapné asszony! Igen hirtelenkezü. És keményszivü. A katona fületövét vakarta: — Én csak annyit hallottam belőle, hogy igen kövér asz- szonyság lehet. Csak úgy nyögött talpa alatt a föld! Mintha egész cohors menne végig az udvaron ... — Ő az előbbi főpapnak, Annásnak leánya, — suttogott tovább a szolgáló. — Mikor letelt Annás esztendeje, aztán más főpapot kellett1 választani, akkor megválasztották a vejét: Kai- fást. Annak a felesége ez! A katona nevetett: — Nem irigylem a főpapot, az Olimpusra mondom, nem irigylem! — A főpap azt csinálja, amit az asszony akar! Meg az apósa, a vén főpap: Annás. Mindenre azt mondja: Jó... * A pretórium őrszobája hangos volt. Az őrségre rendelt katonák ittak és kockáztak. Lármájuk messze kihallattszott az udvarra. Claudia, a prokurátor neje, az erkélyen állott, lázas testét az éj harmatában fürösztve. Borzongva, kíváncsian és izgatottan figyelt a lármára, mely az őrszoba felől liallattszott. Szeme nyugtalanul örvénylett; élesen rajzolt orrcimpái remegve itták a levegőt, amely férfiak, sok, sok férfi, sok nyers, egészséges katona hangját hozta feléje . .. Vájjon mit nevetnek úgy? újra meg újra fölcsattant a zabolátlan, durva hahotázás. Ez nem hasonlít a finom és sápadt római úriemberek halk, sóhajtásszerü nevetéséhez. Ezek erősek, keményökliiek, nagyétvágyuak. Durvák, markosak. Jó álmuk van és erős a karjuk ... Hogy hahotáznak! . . . Bizonyosan csiklandós szerelmi történeteket mondanak el egymásnak! Vérpezsdítőt, ingerlő eseteket... Ä prokurátor neje sokért nem adta volna, ha most leosonhatna a lépcsőn az udvarra, hogy leselkedjen azoknak a durva, közönséges, izzadtszagu és mosdatlanszáju katonáknak az ajtaján. Egy éve volt már, hogy Tiberius megunta Claudiát és kegyes mosollyal, bő ajándékokkal elküldte az ura után Júdeába. Nehéz lett volna eldönteni, melyik örült kevésbé az élete párjának, akitől esküvője órájában elválasztották: Lucius Pontius Pilátus, avagy neje, Claudia? .. . Az őrszobán a gyalulatlan deszkából tákolt asztalon perdül a kocka. —Öt. — Hét. — Nem igaz! Csaló! Semmirekellő! Lefogják a kezét. A marka nehezen nyílik. Végre kihámoznak belőle egy hármas jelzésű kockát. A katona tehát csalt. A hetest nyilván a tunikája szárában tartogatta és amig az igazi kockát kicsempészte a serlegből rázás közben a hetest bedobta helyette. A csalót persze helybenhagyták a légió törvénye szerint! A rugkapálózó alakot ráfektetik az asztalra, két karját, két lábát széjjelrántják, az egész ordítozó embert megfordítják, ráfektetik a hasára és azután húzzák, feszitik úgy, mintha keresztre feszítenék. Mikor már alaposan megkinozták, előáll egy hatalmas termetű katona és jól megköpködve a markát, kihúz a sarokból álló vesszőnyalábból egyet. Megmutatja, szemügyre veszi. Aztán neki lát a munkának. Üvölt az áldozat: — Jaj! Jaaj! Elég! Soha sem csalok többé! A bajtársai köriilállják és röhögnek: — Neked elég már? Nekünk nem! — Jó volt a hetes? Jó lesz a huszonhetes! — Mit óbégatsz, katona? Hetes kellett néked: kapsz most huszonhetest! Nem sajnáljuk! Jó szívvel adjuk!
