Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-06-23 / 25. szám
C-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA KRISZTUS BALASSA IMRE Regénye ö észrevette kérdő, tétova, gyermeki tekintetüket. Feléjük fordult, előrehajolt ültében és beszéd közben, kezét is használván, megmagyarázta szavait. — Mert ha azokat szeretitek, kik titeket szeretnek, micsoda jutalmatok leszen? Nem azt cselekszik-e a vámosok is? És ha csak atyátok fiait köszöntitek, mi különöset miveitek? Nem azt cselekszik-e a pogányok is? Legyetek tehát tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes. — Vigyázzatok, hogy adakozásotokat ne cselekedjétek az emberek előtt, hogy lássanak titeket, mert akkor nem lészen jutalmatok Atyátoknál, ki mennyekben vagyon. Mikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtölj magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógákban és az uccákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom néktek, megkapták jutalmukat! — Te pedig — fordult a gazdaghoz, aki mohos kövön ült, árnyat adó tölgyfa lombjai alatt — mikor alamizsnát adsz, ne tudja balkezed, mit cselekszik jobbkezed, hogy alamizsnád titokban legyen. És atyád, ki lát a rejtekben, megfizet neked. Hangja sejtelmesen suttogott, arcán misztikus áhitat ömlött széjjel. Vállán kettőt-hármat csipogott egy fülemüle, mintha azt mondta volna: ámen. — És mikor imádkoztok, ne legyetek, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az uccák szegletein állva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek megkapják jutalmukat! Meglátta azt a rajongó pillantást, amely reá szegeződött, ajkán függött. Egy ifjú pillantása volt az. Hozzája fordult, neki beszélt tovább: — Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamarádba és ajtód betéve, imádkozzál atyádhoz a rejtekben. És Atyád, ki lát a rejtekben, megfizet néked. Imádkozván pedig, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, mert azt vélik, hogy sok beszédükért nyernek meghallgatást. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók! Mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, mielőtt kérnétek őt. Az ifjú, aki álmélkodva hallgatta, reátapadó szemmel, melyben szomjas lélek ragyogott, térdén állott, összekulcsolt kézzel. Az összekulcsolt kéz mellére volt szorítva. A nap vérző homlokkal, holtan bukott le a Karmel-hegy feketére vált sziklái mögé. Az ég halványzölden derengő taván rózsaszínű lángok úsztak. A távol mezőről nyájas fehér ábrá- zattal bámult föl a hegyre egy tanya. Odalenn, a tó acélszürke síkján lomhán, nehézkesen úszott a fekete bárka, mint a cethal. A fűben bátortalanul, halkan kezdtek hegedülni a tücskök. Az ifjú, akinek az arca világított a félhomályban, illetődött, elfogult hangon, remegve szólalt meg: — Mester! Taníts minket imádkozni! Mondj nékünk imát, amit ajkunk rebegjen majd, amig élünk. Jézus hallgatva merült el önmagában. Mellére hajtotta fejét, szivére szorította összakulcsolt kezét. Azután fölállt a szikláról. A madárkák csipogva szálltak szerteszéjjel válláról, karjáról. Nyúlánk alakját a derengő esti égre sötéten rajzolta rá a növekző sötétség. Két karját égre emelve és szólt: — Ti azért úgy imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te Neved... A homályba vesző ajkak halk morajjal ismételték, mint az erdők visszhangja: — Szenteltessék meg... a Te Neved. Jézus csengő hangon folytatta: — Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te Akaratod, miképen Mennyben, azonképen a Földön is. — Azonképen ... földön is — ismételte az ékhó. Száz meg száz ajk, száz meg száz viv ékhója. — Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma . . . A szegények, a koldusok, az esettek, a nyomorgók fölsirtak Ott hátul a félhomályban. Add meg nékünk ma . . . add meg nékünk ma. Jézus ég felé fordított arccal, rajongva, könyörögve folytatta : — És bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek. Zokogás hallatszott. Egy öregember a mellét verte. A vad, sebhelyesarcu katona csukló sírásra fakadt, hogy reszketett belé hatalmas teste. A vámszedő, aki csalt, uzsoráskodott, sar colta a népet, akit gyűlölt mindenki, akinek a neve átok volt, sóhajtva horgásztattá le a fejét és a szeméből lassan megeredt a könny. Sokan az arcukra borultak és vad fájdalomma] zihált a könyörgés a szürkületben: “És bocsásd meg, bocsásd meg... a mi vétkeinket.” .. .Dacosan, keményen, merev derékkal állt a térdelő, földön fetrengő tömeg közepén egy gazdag ember. Fitatal volt, erős, büszke. Megvetéssel, undorral, gőggel nézte a fetrengő- ket. A nyavalyásokat. A megalázkodókat. A koldusokat. A Mester szelíd szeme, amint végig járt a tömeg fölött, megakadt rajta, reá szállott. Az egyetlen álló alakra, aki a bün- bánat, a fájdalom és a könyörgés viharzó tengeréből a gőg fá_ roszaként emelkedett ki és dacolt. Reászállt a tekjntete, mint a madarak őreá. Megiilt rajta, mint a madarak az ö vállán. És szólt: — Miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek... És r.eá nézett. És a gazdag ifjú szemének pillája rezdült, büszke feje meg- csuklott, térde reszketni kezdett. Hideg futott végig a hátán és a szivén egy kezet érzett. Meleg, simogató kéz födte be a szivét, mig a torkában valami kúszott felfelé. Valami, mintha a szivéből jött volna; langyos, meleg áramlás. És az ajka mozogni kezdett, térdre csuklott és szégyenkezve rebegte az ajka: — Miképen mi is . .. megbocsátunk ... az ellenünk vétetteknek ... Karját újra az ég felé emelte Jézus; a sötétedő ég felé. Hangja komor csengéssel szállt a magasba: — És ne vigy minket a kisértetbe, de szabadíts meg a gonosztól. . . . amen ! — Amen . . . amen — viszhangzottak az ajkak. — Amen ... amen — suttogtak a szivek. — Amen . . . amen — zúgott, susogott az erdő. Csöndesség volt egy darabig. A síkságról, a tó felől az esti csöndben idáig hallatszott az éjszakai halászatra induló bárkákról a kiáltás. — Hajhó ... hajhó ... Sötét lett. A hold sápadt képe kitekintett a hegy mögül. Mintha égi lámpás világítaná meg a tisztást. Haloványak, ki- sértitiesek voltak az arcok, összebújva, egymáshoz simulva, könnyek fényében ragyogva. Mintha éji harmat hullott volna a sápadt, virrasztó arcokra. A Mester homlokát, arcát, ruháját, egész alakját ezüstbe vonta a holdvilág. Az ezüsthomloku Mester tovább beszélt. —- Mert, ha megbocsájtjátok az embereknek vétkeit, nektek is meg fogja bocsájtani Mennyei Atyátok a ti bűneiteket. Ha pedig meg nem bocsájtotok az embernek, Atyátok se fogja megbocsájtani nektek a ti bűneiteket. Most a gazdag emberre nézett. A fölfuvalkodottra: — Mikor pedig bőjtöltök, ne legyetek busák, mint a képmutatók, mert meghervasztják orcáikat, hogy bőjtölni lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek, megkapják jutalmukat! Te pedig, mikor bőjtölsz, kend meg a fejedet is orcádat mosd meg, hogy ne lássanak bőjtölni az emberek, hanem ' te Atyád, ki rejtekben vagyon és Atyád, ki lát a rejtekben, megfizet néked. — Ne gyüjtsetek magatoknak kincseket a Földön, hol ozs- da és moly megemészti és hol tolvajok kiássák és meglopják. Hanem gyüjtsetek magatoknak kincseket az Égben, hol sem rozsda, sem moly meg nem emészti és hol tolvajok ki nem ássák és el nem lopják. A gazdag kövér öregember, az a szakállas és mérgesarcu, akinek senki ismerőse nem volt a tömegben, idáig még hallgatta a Mestert. Most összeráncolta a homlokát és azt gondolta: Mit? Kincsemet osszam szét talán a nyomorultak között? Kincsemet szórjam talán a Jordán vizébe, vagy etessem meg aranyaimat az én juhaimmal? Hamis próféta, hamis beszéd! És nagymérgesen összehúzván nyakán dús köntösét, el- sompolyodott a fák között a gazdag. A holdvilág, mely betekintett a fák roskadozó ágai közé, gúnyos mosollyal követte lcr pódzó lépteit. Még hallotta elhalóan, gyöngén maga mögött a beszédet: — Mert ahol kincsed vagyon, ott leszen a szived is. Tested világa szenved. Ha szemed jó, egész tested világos lészen. Ha pedig szemed rossz egész tested sötét lészen. Ha tehát a világosság, mely benned vagyon, sötétség, maga a sötétség mekkora? Senki két urnák nem szolgálhat, mert vagy az egyiket gyűlölni fogja és a másikat szeretni, vagy az egyiket tűrni fogja és a másikat megvetni. Nem szolgálhatok Istennek és a mam- monnak. Azért mondom néktek, ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, se testetekről, mibe öltözzetek. Nem több-e az élet az eledelnél és a test az öltözetnél? Nézzétek az ég madarait, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrökbe nem gyűjtenek és a ti Mennyei Atyátok táplálja azokat.
