Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-06-02 / 22. szám
6-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA KRISZTUS BALASSA IMRE Regénye ő pedig, az Ember Fia, busán és fölségesen állt ottan közöttük. Szeme mérhetetlen szomorúsággal kereste a falhoz húzódó farizeusok taleszbe bujtatott szemét. * De nem találta meg azt. Feje lassú mozdulattal követte őket, amig imaköpenyeikbe burkolózva, összegörnyedve, falhoz lapulva sompolyogtak kifelé a templomból, mialatt utánuk zúgott, örvénylett a zsinagóga népének őrjöngő hangja: — Csoda . .. csoda ... — Megvagyon a bizonyság, megvagyon — szólt erősködve Éliás, mialatt az uccára értek. — Napnál világosabb, — felelt a másik. — Meggyalázta szent szombatunkat, midőn munkát végzett azon! — Föl, föl, menjünk hát Jeruzsálembe a főpaphoz, bevádolni őt! — A Magas Tanács elébe! Meggyalázta szent szombatunkat. Megvan a bizonyság Isten előtt! És mikor kimondta az Örökkévaló nevét, szemének fehérje kifordult és mellét öklével verdeste. Kongó hang felelt az ökölcsapásokra. Mintha ott belül nagy, nagy üresség volna.. . BOLDOGOK, AKIK SÍRNAK... Órája mentek már fölfelé. Kő sebezte lábukat, tüske szaggatta ruhájukat. A veríték omlott halántékukról, hátukra tapadt a ruha. És szivük a torkukban lüktetett. Lihegő hang kérdezte: — Meddig?... meddig? Akit kérdeztek, megállt egy pillanatra; megtörülte köntöse ujjával verejtékes homlokát és előre nézett, ahol hajlott hátak hullámzottak nehézkes, fáradtan, a hegyre fölfelé. — Ameddig Ő akarja! — felelt csöndesen. A nap tüzes nyilakat lövöldözött a hegyre kapaszkodó emberek húsába. Égettek, szúrtak, sebeztek a forró nyilak. De ők mentek, vánszorogtak tovább, följebb, egyre följebb hágva a hegyre. — Miért megyünk? — lihegett fuldokolva egy öreg hang. Mély, komor férfiszó felelt: — Mert Ő hivott. És megyünk, hová Ő megy. Mindenféle emberek voltak, összekeveredve az egyre bágyadtabb, lomhább, szuszogóbb tömegben. Szurtos varga, ke- ménykezii, tagbaszakadt, sötétarcu kovács, kevés beszédű. Bar- natestii halász, akinek az arcát már kicserzette a nap, meg az eső; félmeztelen pásztor, állatbörrel födve. Ott megy az ácsmester, kinek szaggatott ruhájára még rátapadt a műhely gya- luforgácsa. Öreg nénike kapaszkodik lihegve fölfelé, görbe botra támaszkodva. Vén arcának mély rediőben izzadság csurog lefelé, mint patak a medrében. A csapat végén, el-el mara- dozva, sántikál mankókra támaszkodva egy ifjú, akinek a jobb lába össze van zsugorodva. Katonák is mennek velük, meg egy vörösre festett szájú uccai némber. Izzadnak ott még tudós farizeusok, lesütött szemmel. És látjuk a szentéletü esszénust, aki a falvakon gyógyít. Amott négy nubiai rabszolga emel feszülő izmokkal egy gyaloghintót, amiben villámlószemü úrnő ül. pávatoll legyezővel hiisitve arcát. Gazdag parasztok is mennek velük és pénzes kalmárok. Erdei tisztásra értek. Egymásután rogynak le a hüs zöld fűbe, végigterülnek azon, zihálva, lihegve. Beszéd nem hallik, csak a fáradt szivek hangos dobogása, a száraz ajkak lihegése. Meg egy forrás csobogása. A nap lefelé jár, késő délután van. Mohos sziklán ül Ő. hatalmas cétrus áll fölötte és sötétlő koronájáról összetörve, lágy folyamként hull alá a napsugár, arcára, ölébe. Mintha aranykalászok hevernének a térdén, hogy széjjelszórja azokat hívei között, akik követték őt a hegyre. Simon Péter, János, András és Jákob ülnek körülötte, az első apostolok. Szegény halászok, egyszerű paraszti emberek, Írástudatlanok és kevésszavuak. Akiket ő kiválasztott e földi világból, ahol nem kellettek neki a gazdagok, a bölcsek, a tudósok, az irás tudói, nem kellettek a templomi aggok és a vitézlők, a fényesruhájuak, a dúsak és a gőgösködők. Neki ezek a halászok kellettek. Ezek a szegény, mezítlábas és tudatlan halászok. A Mester magasba emelte szemét, homlokát megfürdette a hüvösödő levegőben. Magasba vágott, messze a portól, messze a várostól, messze a vásártól. Azért jött el a hegyre, azért hivta tanítványait, azért vonszolta magával a megdagadt tömeget, mely babonázva, félálomban, szédülten követte őt, a porban kúszva utána, elakadó lélekzettel, lihegve, forrón, szomjasan és áhitozva. A tisztáson szerteszéjjel fekvő, guggoló és üldögélő mindenféle ember szeme mind-mind őreá tapadt. Mintha e szemeken keresztül száz meg száz szív forró árama kapcsolódnék bele az ő testébe, az ő vérébe. Egy fáradt hang, öreg emberé lehet, megszólalt, mialatt a fák közé rejtőző forrás vize halkan, csörgedezve kisérte az emberi beszédet. — Mester, ki oly sokat szóltál a mennyeknek országáról nekünk, mondd meg, szólj, kié leszen az ország? Csodálatos feje arra fordult, ahonnan az öreg hangja kongott. És fönn, fönn a hegyen, közelebb az éghez, messze az emberek hiú vásárjától, messze a város zajától, a végtelen hegyi békességben, erdő csöndjében, hol csak a patak mormol örökös imádságot, megszólal a hang. .. — Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyeknek Országa. Boldogok a szentek, mert ők lesznek birtokosai a földnek. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást találnak, boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek. Boldogok az irgalmasok, mert majd őnékik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta sziviiek, mert ők meg fogják látni az Istent. Boldogok a békességesek, mert ők Isten fiainak fognak hivatni. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék leszen a Mennyeknek Országa. Boldogok vagytok, midőn szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudván, minden rosszat mondanak reátok énérettem! Örüljetek és vigadjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen igy üldözték a prófétákat is, kik előttetek voltak. Száz meg száz szem pihen a száján, figyelik reszketve, kitágult szemmel, nyitott ajakkal, amint szakállas szája rezdiil és a szőke, selymes szakái függönye mögül lágy muzsikával ömlik a tiszta szó. Azok a koldusok, rongyosak, azok a sebestestíiek, púposak, nyomorékok, akiknek aszott, hitvány testét alig födik el rongyaik, akiknek a bordáit meg lehet számolni kiéhezett, silány testükön, a vakok, a némák, a nyavalyatörősök, a kitaszítottak, azok, akik még ebben a tömegben is csak hátul mertek a Mester után kullogni, akiknek nincsen födelük, nincsen hajlékuk, hol szegény fejüket álomra hajthatnák, akiket csahos kutyák marnak el a polgárok küszöbéről, akik a szemétdombokon turkálva keresik a csontakat, amiket a jóllakott kutyák otthagytak nekik — most egymásra néznek eszelős boldogsággal. A mellükről mintha nehéz sidy hullott volna le, amit születésük percétől viseltek ott; megkönnyebbült sóhajjal, reménykedve, babonás áhítattal kúsznak előbbre, bátorságra kapva, mintha mágikus erő járná át őket és húzná közelebb a Mester szájához. Mintha testük könnyebb lenne. Egy komoly, ráncos- képű férfi, idegen, senki sem ismeri a tömegben, hangosan föl- sir és elfödi két tenyerébe ősz fejét. Ki tudja, mi jutott az eszébe. mekkora háborúságot szenvedhetett igazságáért egykor és most a Mester azt Ígéri neki, hogy övé lesz a mennyeknek országa ... Az egyiigyíi pásztor, aki alig ért emberi szót, aki a pusztán él nyájával és évszámra nem társalog mással, mint a birkákkal és az ég fellegeivel, aki leszokhatott már az emberi beszédről, most álmálkodva hallgatja a szót és ismeretlen boldogság járta át szivét, mellét, testének minden porcikáját. Az a íestettarcu némber, aki nem mert együtt menni a többiekkel, mert az asszonyok, akik a hegyre mentek, karjukon gyermekeikkel, leköpdösték, megrugták és szidalmazták, most boldog mosollyal néz a mesterre és arcán olyan fényesség gyullad ki, mint a hajnali nap, szeme olyan tisztán, ártatlan kékséggel néz körül, mint a gyermek szeme. A gazdag ember, aki egy fa alatt ült, összeráncolt homlokkal hallgatta a beszédet. Neki nem tetszik, amit a Mester mond, sehogyan sem tetszik! Ő azt hitte végtelen elvakultságában, hogy tökéletes. Gőgjében, mely pénzeszsákjának abrakjából táplálkozott, megvetette a szegényeket, megvetette a nyomorultakat és a földi világ legfőbb támaszának tartotta magát. Nem tetszett neki, amit a hegyen hallott... De a Mester hangja rájuk borult újra, mint hüs selyem, mely megenyhiti az égő sebet. — Ti vagytok a föld sója. Hogyha a só izét veszti, mivel fogják megsózni Semmire sem valcf többé, mint hogy kivessék és eltapodják az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindazoknak, kik a házban vannak. így világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon. Szeme ott járt az arcokon, a hallgató ajkon, a ragyogó, a síró, a fájdalmas és a boldog, az önfeledt és a vágyakozó, a mámoros és az áhítozó, az ifjún ragyogó és a gyantásán öreg szemeken.
