Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-05-19 / 20. szám
AMERIKAI magyar reformátusok lapja 7 -ik oldal mi összejövetelt ezen egységes Lorántfíy Egylet fog lerendezni, s hogy ezen egységes egylet az egyletek lelki közössége erősbitésére, minden év május havának harmadik vasárnapján, a vvarrenvillei Lo- rántffy Otthonban, hivatalos Lorántffy napot fog rendezni. A gyűlés megnyitásánál a vendéglátó egylet elnöknője Balázs Andrásné, üdvözölte kedves szavakban az egységes gyűlést. A gyűlés végén pedig az egységes egylet egységes tisztviselőket választott. Ezek: elnöknő Huszti Jánosné. Sheltonból; jegyző-titkárnő: Hangácsi Erzsiké, New Havenből; pénztáros Macsata Ferencné, Torringtonból, pénztári ellenőr Móricz Arpádné, Warrenvilleből, akik a választás után a négy egylet elnöknőjei- nek jelenlétében, letették a hivatalos tisztviselői esküt. A vidékiek távozása előtt Ízletes vacsora lett felszlogálva. KIADÓ KÖZLÉSEI A FELHÍVÁST olvassa el minden előfizető és tehetsége szerint próbálja rendezni tartozását és előfizetését. Legalább csak annyit tegyenek meg a hátralékosok, hogy egy levelező lapon írják meg, hogy küldjem-e nekik tovább is a lapot? FEKETE GYÖRGY clevelandi hűséges lapképviselőnk farmára ment ki s nem tud tovább segítségére lenni a lapnak. Hálás köszönet eddigi eredményes fáradozásaiért. Kérem a clevelandi olva- j sókat, hogy az előfizetéseket Dr. Her- czegh József és Szijjártó István lelkész uraknak szíveskedjenek átadni, vagy egyenesen a kiadóhoz elküldeni. * í? Phone: Hazai 1165 g FISHER & OWEN g FUNERAL DIRECTORS Pt 126 Hazelwood Avenue K Sr PITTSBURGH, Pa. ! ä1 v X X X i X KRISZTUS BALASSA IMRE Regénye Hozzájuk hajolt és suttogott. Tanította őket, magyarázta a példabeszédet. — A magvető igét vet! Akinél az ige az utszélre vetődik, azok, kik mikor azt hallják, azonnal eljön a sátán és elhordja az igét, mely szivükbe hullott. Hasonlóképpen, amelyek köves talajra vetődnek, azok, kik midőn hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nincs annak bennük gyökere, hanem csak ideig-óráig tart. Mikor aztán szorongatás és üldözés támad az ige miatt, legott megbotránkoznak. Mások pedig, melyek a tövisek közé vetődnek, azok, kik az igét hallják, de a világi gondok, a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága behatolván, elfojtják az igét és gyümölcstelené válik. A jó földbe vetett mag pedig azok, kik az igét hallják és befogadják és termést hoznak, ki harminc, ki hatvan, ki százszor annyit. Leszállt már az éj. A hegy fölött szürkén derengett még a nappal emléke. Simon Péter tudatlan fejében derenget már az értelem hajnala.-— Arra való a gyertya, — folytatta most már rejtelmes, suttogással a Rabbi — hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? Nemde, hogy a tartóra tegyék! Mert semmi sincs elrejtve, hogy ki ne nyilatkozzék, sem eltitkolva, hanem, hogy nyilvánosságra jusson. Sötétség hallgatott a hajóban. János a Mester lábainál ült és fürtös fejét ölébe hajtotta, Péter a mellén összekulcsolta a kezét. Jákob, András tűnődtek és hallgattak. A Mester,szava ünnepélyesen zengett a hajó fenekén. — Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg! Figyeljetek arra, amit hallotok: amely mértékkel mértek, azzal fognak visz- szamérni nektek. Ráadást is adnak. Mert akinek vagyon, annak adatik, akinek pedig nincsen, amije van, az is elvétetik tőle. Úgy van az Isten országa, mintha az ember magot szór a földre. Azután alszik és főikéi éjjel és nappal s a mag kikéi és növekszik, maga sem tudja hogyan. Mert magától terem a föld először füvet, azután kalászt, azután teljes gabonát a kalászban. Mikor pedik készen a termés, azonnal sarlót ereszt belé. mert elérkezett az aratás. Péter öreg szeme a partot kémlelte. Súgva szólt: — A nép nem tágit, uram! Ott ülnek, nézd csak. a part hosszában. És Jézus akkor újra fölemelte a hangját. Az éji csöndben, a viz tükrén sejtelmes zenével szólt az a hang és szállott a part felé: — Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Olyan, mint a mustármag, melyet mikor a földbe vetnek, kisebb minden magnál, mely a földön vagyon, de miután elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél és nagy ágakat hajt, úgy, árnyékban fészkelhetnek az égi madarak. A nép nem tágított. Moraj kélt a part felől. Imádkoztak és őt szólították, hogy szállna a partra és tenne uj csodát. (3 igy szólt embereihez: — Menjünk a túlsó partra. Izmos karok feszültek meg, behúzták a kötelet a hajóba. Halk csobbanással merültek meg az evezők és megindult a bárka a Genezáret holt tükrén. Néma volt körülöttük a táj, csak a nép kiáltozása hangzott még utánuk zavarosan, kuszán, elhalóan, egyre távolabb, egyre távolabb. Az evezők felriasztották álmából a tavat, ütemesen pas- kolva testét, vájkálva benne. A sötét parti nádas felől millió kis torok énekelte utánuk nyáréji himnuázát.. . Az ég millió mécse ragyogott fölöttük. Mint a rejtelmes irás ősi könyvben. Abban nem tud olvasni más, csak ő! A halovány ezüsttükrön széjjelterült és úszott a bárka, mint óriási fekete hal. Kicsiny távolságban utánuk és körülöttük más bárkák úsztak még velük és kisérték a Mestert. Az ő halászai. Péter borzongott. Öreg válla megreszketett. — Szelet érzek . .. vihar lesz, uram ! Zizegő hangot fogott el a fül. Olyan volt az, mint a sóhajtás. Majd újra más; mintha lélekzene a sötétség. A halászok összebújtak, összedugták a fejüket, mint a birkák az akolban, mikor érzik, hogy farkas kerülgeti a karámot. A vízi emberek titokzatos érzéke megsúgta nekik, hogy vihar közelget. A Mester a hajó végében szendergett. A levegő jajgatni, sírni kezdett. Szél rohant végig a viz fölött. Megtapogatta azt, fölkeltette álmából, végigcsapott rajta láthatatlan korbácsa, megsebezte testét. A sötétben morogni, diihöngeni kezdett az álmában megzavart tó. Alig volt annyi idejük, hogy behúzzák az evezőlapátot: a viz, mely az imént még lágyan ringott alattuk és duruzsolva dajkálta a vizi bölcsőt, melyen az Ember Fia álmodott, most rázkódva vonaglott velük, dobálta forgatta a bárkát, lapdázott vele, fölcsapott a pereméig, nyakon öntötte a halászokat és ragadta az egész alkotmányt magával, mint a dióhéjt. A bárka feneke megtelt már vízzel. Nehéz munkával lapátolták ki. de hiába volt minden igyekezetük. A viz egyre ömlött a nyakukba. A bárka oldala recsegett, ropogott, jajgatott, mint a beteg öreg ember és nyikorogva dobálta azt a dühöngő, morajló, sivalkodó viz, mint a pelyhet. Fejük fölött meggyülekeztek a sötét fellegek, koromfekete lett az ég. És akkor fölöttük is nagy zengés, dörgés támadt, majd meghasadt az ég és tüzes korbács csattant ki rajta, mintha feléjük sújtana eszeveszett dördüléssel. Péter megrázta az alvó vállát. Mester, nem törődöl-e véle, hogy elveszünk? Ö akkor fölkelt és szólt a szélnek és szólt a tengernek: — Csöndesedjél és némulj el! Es a szél zúgva, siránkozva, nyöszörögve szorult vissza láthatatlan barlangjába, a háborgó tenger búgva, duruzsolva feküdt vissza ágyába. Csöndesség lön és nyugalom. ö pedig a halászok felé fordult: — Mit csüggedtek úgy el; még mindig nincsen hitetek?-Azok félelemben reszketve húzódtak a hajó fenekére. Riadtan nézték a Mestert, aki a kormány mellett állott fölmagasodva, mig a hold egyre magasabbra hágott és dagadt párnájából kiöntötte fehér pilléjét a megcsöndesedett vizre, az alvó tájra és a Mester alakjára, aki úgy állt a kormány mellett, mintha ezüstből volna. T ADAKOZOTT MÁR EZ ÉVBEN AZ ÁRVAHÁZRA?
