Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-03-31 / 13. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7-ik oldal K R I S Z T U S BALASSA IMRE Regénye — Ma teljesedett be ez az írás füleitek hallatára. Az arcok örvendeztek, suttogás futott végig a tömegen, az emberek egymást kérdezték: — Ki ő? És egymásnak felelgettek: — Józsefnek fia. Örvendező arcok világlottak feléje. A fényeskedő arcok mögött sápadtan bujdokolt az irigyek sötét tekintete, — Bizonyára azt a példabeszédet fogjátok nékem mondani: Orvos, gyógyítsd tenmagadat! Bólintottak. Itt is, amott is, fölserkent a suttogás. — Bizony, bizony éreztesd jótéteményeidet honfitársaiddal is .. . gyógyítsd őket is, ne csak idegeneket, kiket vándorlásodban gyógyítottál. Bus mosollyal felelt nekik: — Bizony mondom néktek, egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom néktek. Sok özvegy vala Illés napjaiban Izraelben, mikor bezárult az ég három évig és hat hónapokig, úgy hogy nagy éhség lön az egész földön. Mégis azpk közül egyikhez sem küldeték Illés, hanem csak a sidonföldi Sareptába az özvegyasszonyhoz. És sok poklos vala Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, hanem csak a sziriai Námán. Egy farizeus sziszegett hátul: — Miért hallgatjuk e káromlást? Ő ócsárol bennünket, földijeit. Azt mondja néktek, nem vagytok méltók jótéteményre, hanem csak az idegen. A selyembe öltözött gazdag, aki az imént úgy zörgette ezüstpénzeit bőrzacskójában, most méltatlankodva ingatta fejét és monda : — Menjünk, hagyjuk magára e káromló szájat! És akkor a nép, mely az imént még örömet sugárzott feléje, fölizgatva, káromolva lódult neki és a pásztorok meg a kovácsok, az ácsok és a vámszedők, a szegény emberek és a gazdagok, mind, mind, akik az imént még oly áhítattal hallgatták szavát, kofáskodó szájjal, káromkodást zihálva, dühöngve, szitkozódva, öklözve kergették, taszították őt az ajtó felé. Mikor a zsinagóga elé értek, megragadták és a szikla felé vonszolták, mely Názáret utolsó háza mögött kiugrik magasan a völgy fölé. Megragadták erősen és vonszolták a szikla széle felé. — Taszítsátok le! — üvöltött a farizeus. — Kövezzétek meg! — kiabált egy öreg törvénytudó. — Némuljon el a káromló száj — kiabált a gazdag ember. Száz kar, száz ököl emelkedett feléje, tizen cibálták a köntösét. És a szikla széle a lába alatt vált már . . . Bus mosollyal sugárzott rájuk az arca. Ó, senki sem próféta az ő hazájában. Szemének sugarában közel jövendő képei támadtak föl. Mintha látta volna már a jeruzsálemi söpredéket, az ezer meg ezer piszkos öklöt, mely feléje tornyosodik, az ezer meg ezer szájat, mely szitkot kiált reá és biizhödt nyállal szennyezi arcát, szemét. Bus mosollyal állt fölöttük. És amint a szikla szélén állott, lába alatt a mélység, a magasba emelkedő szurtos öklök megdermedtek, mozdulatlanul a levegőben maradtak. A szitokra nyílt szájak tátva maradtak, a hang elakadt a torkukban. Némaság lett. Mintha kővé vált volna az egész sokaság. És akkor elment közöttük, nem nézve sem jobbra, sem pedig balra. Ment lefelé a szikláról, a kanyargós ösvényen, a Genezáret partja felé. AZ EMBEREK HALÁSZA Csendesen nyugodott a tó vize. Csak néha-néha csobbant álmodó tükre, mikor egy pajkos halacska bukfencet hányt rajta. Színe változott, mintha millió meg millió rózsalevél hullott volna reá az esteledő égből. Partjai sötéten, álmosan nyújtózkodtak, tükrét nem zavarta szellő. Arra, beljebb, a tó közepe felé, két fekete bárka pihent mozdulatlanul és hallgatagon, mintha ott felejtették volna őket. A viz fölött már hallgatott az este. A partokon pedig megszólalt a csönd. Óh, mert a csöndnek hangja van. Millió bogár kúszik a fövenyben, milliárd rovar kapargász, keres, harcol és szenved az életért. A fii sóhajt és hajladozik. A nádas susog. A tücsök halkan, érzelmesen citerázik és a békák, a nádi hegedűsök, versenyre kelnek velük a hüs estében. A csöndnek millió hangja van. De csak a finom sziveknek van fülük, hogy hallják a csönd rejtelmes beszédét. A szürkéskékbe öltözött ég függönyéről gyöngéd, sugár alak fekete rajza vált el. Valaki jött a parton lefelé. Meg-megállt. Arca szelid és fáradt mosolyra enyhült. Figyelt. Hallgatózott. A csöndet hallgatta ... Messze útról jött. A tó túlsó partjáról, ahol betegeket gyógyított és prédikált azoknak, akik a küszöbön ültek este. És Isten szegényeinek, az ut szélén; azoknak, akik alamizsnáért nyújtották ki aszott karjaikat. Meg a vámosoknak a Jordán hid- ján. Meg a pénzváltóknak és a mesterembereknek. Még akkor messze elkerülte a hatalmasok városát, ahol megölték a tűz prófétáját. A falvakban járt, Galileában és Júdeábán, hogy meghódítsa a maga országát, mely nem erről a földről való. A parton jött lassan lefelé. Lába alatt hallkan zörgött a kavics. Halvány arcára ráesett az égből az utolsó rózsaszínű sugár. Szakálla és haja lángot fogott ebben az égi fényességben, mintha égő szivárvány volna. A parton megállott, görcsös botjára támaszkodva. Merengve nézte a tó sápadó tükrét és a néma két bárkát odabenn, a viz közepén. Néhány lépésre onnan, ahol megállott, bárkát vontattak ki a halászok a partra. Munka végeztével ez volt a szokásuk. A rozzant bárka magas orra belefuródott a part fövenyébe és imént még oly mozgékony teste szélütötten, bénán hevert a homokban, mint a szárazra került hal. A halászok bementek még a vízbe mezítláb és a hálót megmentették, megmosták abban, majd huzni kezdték kifelé a partra. Feléjük fordította arcát, közelebb ment. Látta, hogy nagyon erőlködnek, nehéz a háló és megakadt a viz alá rejtőzött fagyökerekben. Eldobta görbe botját, levetette saruját, belegázolt ő is a vízbe és segített a halászoknak, akik ugyancsak megizzadtak. Javában dolgozott már, mikor azok észrevették, hogy idegenkéz is segit nekik. Szegény emberek módjára egészen természetesnek tartották, hogy a vándor, a másik szegényember odaszegődik hozzájuk segíteni, a szegény görnyedthátuak és ve- rejtékezők nagy testvériségének nevében. Mint a vándorlegény, ha kátyúba jutott kocsit lát, nekifeszül a vállával és segit azt kitolni a sárból. Aztán nem vár köszönetét, de nem is igen kapna; szótlanul odébb áll. Jézus is segített a halászoknak kihúzni a megakadt hálót, azután letelepedett velük a rozséból rakott kicsiny tiiz köré, amint a hüvösödő estében ott üldögéltek fából hegyezett tűkkel foldozták, javították a megsebzett hálót így lassan megeredt a szó. Kérdezgették, hogy hová való és ő megmondta, hogy innen a környékről. Názáretből. az öreg ácsmesternek a fia. Talán emlékeznek még reá. Egy fiatal halász oldalba lökte azt a szakállas, barnaarcu vén viziembert, aki mellette ült. — Atyám, hallod, ez a Názáreti. . . Az öregember kíváncsian és tűnődve nézte az idegen arcát. Ez volna hát? Ez volna, akiről az a hir jár a tó nyugati pártján, hogy betegeket gyógyít? ő az, aki meggyógyítja a nyavalyatö- rőst, aki megszánja a kínokban sinylődőket, megcsendesiti az ördöngősöket, elaltatja a holdkorosokat és talpra állítja az ina- szakadtakat? Csodálkozva nézte őt. A homály birtokba vette már a tájat, nagv csendesség terült rájuk, mint a háló. Nehezen mozdult már a kéz, lomhán fordult a nyelv. A partok sötétségbe burkolóztak, a tó tükre sápadt ezüstszínűén tündökölt és a két elhagyott fekete hajó ott a középen titokzatosan hallgatott. A közeli nádasban, melyet eltakart már a sötétség, a békák ; zenekara kezdett muzsikálni. Fejük felett kigyulladtak az ég kicsiny pásztortüzei és a halászok fáradtan nyujtóztatták álmos tagjaikat. Egyik-másik aludt is már végigdőlve a parti fövenyen, belelnirkolóza durva, köpönyegébe. A tűz fénykörében hárman voltak még ébren: a Názáreti, az öreg Simon, akit hivtak Péternek is, meg az ő testvére Ando- rás. Simon Péter barna, bronzszinü arcán sok mély barázda jelentette már az éveket. A háta meggörnyedt, az arca körül bozontos erdő hullámzott, mikor megszólalt nagynéha a nyi- ! tott száj. Ritkán nyílt az szóra! Két nagy, erős keze, melynek ujjait már meggörbitette a vizi munkában támadt köszvény, a térdén pihent. Jézus sokáig nézte a két nagy, erős, dolgos kezet.
