Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)

1936-01-04 / 1. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

7-ik oldal

OSZTOZKODÁS

Irta Sásdi Sándor.

Az öregasszony lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Csak a melle lassú emelkedése mutatta, hogy még van benne élet. Keze fáradtan nyúlt el a kockás kék párnán. Csuklóján megfeszült a sápadt bőr, amelyet szinte átbökött a csont keménysége. A kifordított tenyér mélyrevésődött ráncai belevesztek az ujjak alatt ki- kérgesedett vastag dudorokba. Ez a fáradt jobbkéz a halálnak ebben a nehéz órájában maradéktalanul mutatta fel az öreg Juli néni egész életét. Eltörölt könnyekről, munkáról, szegénységről beszélt ez a fáradt kéz, a Juli néni öreg keze. A meszesedő erekben még bujkált a vér, de az ernyedt ujjak- ban már annyi erő se volt, hogy végigsimitsák a párna friss vásznát.

Juli néni haldoklóit.

Öt gyereket szült, sokat dolgozott, nagy karéj kenyerekhez kevés szalonnát evett, meghintette könnyel a kötényeit, vasárnap letérdelt a Szüzanya oltára elé, szerette a bazsalikumot meg a fodormén- tát, elvégezte a kötelességét, megjárta az útját és most csak az Úristen legkisebb ujjának intésére vár, hogy lépkedjen elébe a bárányfelhők mezején.

Öt gyereket szült. Két fia odaveszett a háborúban, harmadikat betemette a kőbánya. Két lánya maradt csak, azok ott ültek az ágya mellett és lesték, mikor száll el belőle az utolsó sóhajtás. Reggel óta lesték már. Otthon begyujtat- lan a spórherd, baromfi éhesen lármáz a gang-grádics körül, disznók ellátatlanul sivalkod- nak a hidasban, de ők nem moccannak.

Strázsálják a nagykendőt.

A nagykendő szép dohánybarna szinü, a szélin sötétebb sujtással és pödrött, hosszú rojttal. Két esztendeje vette az anyjuk a gáli vásárban a malac árából. Szegény Juli néni, talán az volt életének egyetlen könnyelmű cselekedete, amikor kiválasztotta az ocsudi boltos sátra előtt a dohány- szinü nagykendőt.

— Hitványabb is jó lönne — mondta akkor az idősebb lány, a Mari.

— Jó szót mondsz — igy vissza az öregasszony, de a keze csak szorította a puha dohányszin nagykendőt.

Az ocsudi boltos hiába rakta elébe a többit, keze csak nem tudott leválni a dohányszinü- ről! Maga-kötésű berlinerben, kétrét hajtott festett vászonban fagyoskodott egész életében ; ez a nagykendő meleg' bolyháival, pödrött hosszú rojtjával szinte megbabonázta és már oldotta is ki zsebkendője csücskéből a malac árát.

A Mari morcos képpel ment mellette hazafelé.

— Olyik asszony vénségire bolondul meg. Most akari cifrázni magát?

Juli néni, mint a pólyást, úgy dédelgette karján a papirosba takart kendőt.

— Öleget fagyoskodtam. Rámteritöm, aztán nem fuj többet a szél.

— Az én Janikám csizmájának egyszál talpa sincsen, az embörömnek ingöt nem szabhatok, más meg malac árába parádézik...

Juli néni csak összeszoritotta fogatlan száját és hallgatott. Akkor se igazította szóra a nyelvét, amikor a másik lánya, a Tera, benyitotta aznap az ajtaját.

— Hallom, hogy bevásárolt.

Csak bólintott és varrta tovább a vászontalpat a tutyijá- ra.

— Hallom, hogy elkőtötte a malac árát. Menyecskének való kendőre kötötte.

De amikor Tera kibontotta a szép barna nagykendőt, ijedten ugrott fel a helyéről.

— Ne bántsd!

— Ne féljön, nem harapok le belüle.

Várt egy dicsérő szót, csak annyit, hogy: “Hát megtöszi.” Vagy csak azt, hogy “Árér at- ták.”

De a Tera csak visszatette a sublóra a kendőt és hosszú hallgatás után mondta.

— Meddig akar élni? Ezt sohase nyüvi el....

Nem is nyütte. Féltette, óvta. Továbbra is a maga-kötésű berlinerben, a kétrét hajtott festett vászonban fagyoskodott és karácsony estére terítette csak magára. Menyecske-korán se lépegetett olyan büszkén, mint most, ebben a dohány- szinii, rojtos-szélü nagykendőben. Betakarta vállát, hátát, még a lábszárát is verdeste. Elől hajtüvel tűzte meg; tartani se kellett. Fújt a szél, hullott a hó, de sziporkát se érzett a hidegből.

Még a pap-kisasszony is rátekintett a templomban.

— De szép kendő, Juli néni.

— Nem keresőm én a szépöt. Csakhát jó meleg.

— Biztosan valamelyik lány vette.

Mit gondolt erre a szóra, a jó Isten a tudója, de hosszú sóhaj nyitotta meg száját.

— Magam pénzin vöttem Szent Mihálykor a gáli vásárba. Huszonkét pöngőre tartotta az ocsudi botos, de tizen- nyócér takarta papirosba...

Otthon újra tűrésbe hajtotta a kendőt, bezárta a sublát-fiá- ba és husvétig nem került elő.

Ez a féltett, dohányszinü; rojtos kendő, ott feküdt most mellette az ágyon. Az unokája, a Janika, kis-korán a faragott huszárjával aludt el. Juli néni hosszú álomra készült, hát odatette maga mellé a kendőt.

Az öregebb, a Mari, le nem vette szemét a dohányszinü nagykendőről. Közben odahajolt az anyjához.

— Édösanyám, főzzek gyönge húslevest?

— Hozok a tavali borbu — ajánlkozott a Tera.

De nem kellett se a húsleves, se a tavalyi bor, amelyikből nagy hordóval állt a Te- ráék pincéjében.

Csak feküdt lehunyt szemmel, de amikor rekedtes hangján ütni kezdett a falióra, megszólalt :

— Elüzentem a Bognárnéér.

Egyszerre kérdezték:

— Mit akar a Bognárnétu?

Nyílott az ajtó. Alacsony,

soványka öregasszony lépett be.

— Adjon Isten...

— Jó napot...

A haldokló felemelte fejét.

— Ülj le, Nani...

— Elüzenté értem, Juli.

— Elüzentem... Két pön- gővel kisegitöttél, amiko a tikjaim megdöglöttek.

— Visszadtad, Juli.

— Borlevest küdté tennap is.

— Mást nem küdhettem; szegény vagyok magam is.

— Eccör félrőf vásznat is adtál.

— Panaszoltad Juli, hogy rongyos a tutyid. ..

A haldokló rátette kezét a barna nagykendőre. Örök homályba készülő szemén, mintha búcsúzna, kibuggyant a könnycsepp.

— Néköd testálom a dohány szinü kendőmet. Betakari a válladat, hátadat, tartani se köll, csak összetűzöd hajtüvel.

— Nem érdemlőm, Juli...

— Azt akarom, hogy a tiéd

lögyön. Vödd föl, vidd magaddal ...

Bogárné nem mert a két menyecskére nézni. Óvatos, lassú mozdulattal odanyult a kendőért és már somfordáit is kifelé.

— Isten áldjon, Juli'.

— Isten. . .

Alig csukódott be mögötte az ajtó, utána ugrott az idősebbik.

— Ameddig lélök van benne, ebbii a házbu senki se vihet el semmit...

— Néköm testélta gyerö- köm. Két füleddel hallhattad.

— Majd, akinek a törvény ítéli.. .

Azzal kikapta az öregasz- szony kezéből és vitte be.

— A kódus-ivadék, tizen- nyócpöngős portékára áhítozik.

Ezt a Tera mondta, az idősebb meg hozzátette:

— Én fizettem ki tavai is a ház adóját, éngöm illet a kendő.

De Tera lecsapott rá, mint a vércse.

— Jó is lönne! Plüsskabátot vevött az urad néköd tavai, néköm meg fejrevalóra se jut.

— Nem ám, mert a részögös disznó urad erögeti le torkán a tengersok pénzt.

— Tehetők én róla? Én csak szenvedők, rongyoskodok. Mindég erre a kendőre áhítozom.

A szép rojtos, dohányszinü kendőt, amelyiket nagyünnepen terített csak magára az anyjuk, máskor meg a sublót kulcsra-járó fiókjában örözte; rángatták ide-oda, földön porosodott, piszkolódott a nagy herce-hurcában, de ők észre se vették, csak marakodtak rajta, mint kutyák a zsiros koncon.

Talán egymás hajának esnek, ha Tera ki nem szólja végső próbálkozással a salamoni Ítéletet.

— Annyi jussom van hozzá, mint néköd. Vágjuk kettőbe, aztán egyikőnk se csalatkozik.

Mari ráhagyta. Inkább a fele, minthogy semmi se jusson néki.

Már hozta is az ollót és nye- szikelte a felébe hajtott kendőt.

Juli néni még egyszer felnyitotta szemét, amelynek aljában fölharmatosodott az utolsó könnycsepp.

Fáradt, szomorú keze, amely maradéktalanul felmutatta e- gész életét, ökölbe szorultan hevert a kockás kék párnán.