Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-12-17 / 46. szám
Entered as Second Class Matter at the Post Office at Akron, Ohio, on 15th September, 1936. VOL. XXXVII. ÉVFOLYAM. AKRON, OHIO, DECEMBER 17 No. 46 SZÁM Advent A keresztyénség első nagy ünnepét, a karácsonyt, az ádventi napok előzik meg. A készülésnek ideje ez az Isten nagy ajándékának elfogadására, amit akar adni nekünk a Jézus Krisztusban. Advent az adventus latin szónak a rövidítése, ami eljövetelt jelent, t. i. a mi Urunk Jézus Krisztusnak eljövetelét. Az első keresztyének nem tartottak ádventet, mert eleinte azt gondolták, hogy Jézus újra eljő testben még az ő életükben, tehát mindig várakozniok és készülődniük kell az Ur jövetelére. Aztán meg azért nem volt szükségük ádvent- re, mert Krisztust annyira befogadták szivükbe, hogy mindig együtt érezték magukat vele, azokról pedig, akik még nem adták át szivüket Jézusnak, azt tartották, hogy mindenkor töredelmes bünbánattal kell készülniük a Megváltó befogadására. Csak az ötödik századtól kezdve ünnepelték külön az ádventet és pedig nem vigadozással, hanem bünbánattal. A görög-keleti egyházban az ádvent hat hétig tart, a többi keresztyén egyházban s igy nálunk is 4 hétig. Ennek a négy hétnek tulajdonképpen az volna a rendeltetése, hogy leboruljunk az Ur előtt hálaadó bizonyságtétellel a felől, hogy már befogadtuk őt szivünkbe s úgy várjuk most már, mint igaz biránkat és hogy minden esztendőben újra meg újra felébresszük lelkűnkben a vágyakozást a mennyei Atya kegyelmi ajándékainak elfogadására és elkészítsük szivünket azoknak a csoda dolgoknak mindig mé- / lyebb átélésére, amelyeket az Isten cselekedett érettünk a Jézus Krisztus által. Ámde, hogy ezt a bizonyságtételt meg- cselekedhessük s hogy ezt a vágyakozást és ezeket a csodálatos élményeket újra felidézhessük magunkban, szükséges, bosry egyszer szivünk teljes odaadásával befogadjuk életünkbe a Krisztust; szükséges, hogy addig egész életünk a bünbánat töredelmében való előkészület legyen amaz isteni világosság megragadására, amely felgyuladt nekünk a beth- iehemi csillagban, mintegy tükörben megtörött és szivünk felé hajlott a Golgotán és ujjáteremtő sugárzónként áradt reánk a megnyílt húsvéti sir titkozatos mélységeiből. Ha ez egyszer megtörténik életünkben, akkor csodálatos értelmet nyernek összes ünnepeink. Azok akkor úgy jelennek meg, mintha egy-egy mérföldkövet hoznának elő azon az utón, amelyen elnyertük a fiuságot. Ezek a mérföldkövek pedig: az ádvent biinbánata és megtérése; az Isten.sze- retetének alászállása, mint betlehemi csillag a karácsonyi éjszakába; bűneink terhének lerakása a kereszt alatt: újjászületés a megnyilt sírnál a hit életére; felemelkedés Krisztussal az örök életre; diadalmas harc Isten országáért a Szent Lélek erejével. Ez a keresztyén élet útja. S ezt csak élűiről lehet elkezdeni. Az első lépés nélkül senki se teheti meg a másodikat. És nem lep-e meg Kedves Olvasóm, hogv az első lépés olyan, hogy azt neked kell megtenned. Bünbána- tot és megtérést senki se tarthat helyetted. A többi azután jön magától, azokat mind Isten adja, azokban egyedül Isten cselekszik te éretted. Sőt az első lépés is csak azért történik, hogy elfogadhasd Istentől az ő kibeszélhetetlen adományait. Az ádvent tehát olyan ünnep, amelyben mi adunk valamit Istennek. Azért tart négy hétig, hogy legyen időnk előkészíteni szivünket, hogy tisztán adhassuk azt oda az Urnák, aki jő és árasztani akarja ránk kegyelmének megelevenítő erejét. Ha az ótestamentumot olvasgatjuk, annak minden lapjáról valami szorongó várakozás árad felénk; egyszer-más- szor meg úgy érezzük, mintha magának Istennek ígérete rezegne át e régi kegyes emberek szivein. A próféták már egész bizonyossággal hirdetik: jő az Ur. Ézsaias próféta pedig odakiáltja a világ fülébe: “Készítsetek az Urnák utat, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!” (Ézsaias 40:3.) Ezekkel a szavakkal jelenti be Keresztelő János is, hogy valami csodálatos dolog történik: maga az Isten jön el az emberekhez. Vájjon miért jön el? Bizonyára van valami köze a mi világunkhoz és a mi életünkhöz. Igen, az Istennek van köze ehez a világhoz és tehozzád is. Keresd csak elő a bibliádat! Mindjárt a legelején azt olvasod, hogy a világot Isten teremtette. Ugy-e, akkor ez az egész világ az Istené és abban mindennek teljesen az Isten dicsőségét kellene szolgálnia? De mondjam-e, hogy ez nem igy van? Miért? Azt olvasod tovább, hogy az Isten az em-' bért a saját képére teremtette s mint saját leikétől lelked- zett, saját szivéről leszakadt gyermekét helyezte bele a világba, hogy “művelje és őrizze azt.” Micsoda királyi elhi-» vatás ez! Az ember munkatársa Istennek és az a feladata, hogy minden az Isten dicsőséges uralma alá hajtson és ott megőrizzen. Azután mit csinált az ember? Eldobta királyi koronáját, a bűnnel halálos beteggé fertőzte halhatatlan lelkét s az Éden kert, ez a szép világ, nyomorúságnak színterévé lett, mert az ember nem Isten dicsőségére művelte és őrizte azt, hanem a Sátán karjaiba dobta a maga lelkét is, melyet Istentől kapott, a világot is, melyet Isten reábizott. “Óh gonosz nemzetség, hamissággal megterheltetett nép, gonosz nemtelen fiák!” (Ézsaias 1:4.) — Ez lett az emberiség. Ha jő az Ur, nem ítéletre kellene-e eljönnie? De talán később megjavul a világ? Nem igy beszél a szentirás és a mi lelkiismeretünk. A bűnnel beoltott ember mindig tovább árasztotta a betegséget. A ragály terjedt, mert örökölte, testében hordozta már az ember a halál ba- cilusait. “Ha a seregeknek Ura valami keveset meg nem hagyott volna bennünk, úgy jártunk volna, mint Sodorna és Gomorához volnánk hasonlók.” (Ézsaias 1:9.) Hiába kereste már az ember a boldogságot, hiába vágyakozott az elveszített paradicsom után, hiába igyekezett oda visszajutni. Amit elveszített azt nem lehetett megvásárolni áldozati állatok vérével, sem kiérdemelni a törvény betöltésével. Igaz, akadtak egészségesebb lelkek, kiválasztott szerettei az Atyának, mint pl. Ábrahám, Mózes, Dávid, a próféták. De ezek is erőtleneknek bizonyultak s csak azt látták meg, hogy nincs más segítség, csak ha maga az Isten könyörül. Ilyen világba kiáltott bele Keresztelő János: “KésziÚ sétek meg az Urnák útját, egyengessétek meg az ő ösvé^ nyeit!” (Márk 1:3.) Miért jő hát el az Ur? ítéletre? Óh miért is jöhetne,’ hiszen mi annyiszor megbántottuk őt? Örvendezz, Kedves Olvasóm, nem azért jő el, hogy tüzet bocsásson erre a világra és elpusztítsa azt, hanem azért, hogy meggyógyítsa a beteg emberi lelket, hogy segítsen a mi nyomorúságunkon, hogy kijavítsa azt, amit mi úgy elrontottunk, hogy bármennyire akarnánk is, nem tudnánk megjavítani. Nem büntetni jő, hanem hogy “eltörölje a te álnokságodat, mint a felleget és mint a felhőt a te bűneidet”! (Ézsaias 44:22.) Nem azért jön, mert haragszik, hanem azért, mert szeret minket. Az emberiség élete a bűnesettől fogva Keresztelő Jánosig nem volt más, mint egy nagy ádvent. Reménység, várakozás, előkészület az Isten egyszülöttének fogadására. “Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki a törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiuságot.” (Galat 4:4—5.) Dr. VASS VINCE.
