Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-10-15 / 37. szám
2-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA “MEGVÁLTOTTALAK... ENYÉM VAGY... SZERETLEK!” “íme az én szerelmesemnek szavát hallom, ő jön.” Az ősz hervadásán, elhervadt virágon, megsárgult, lehullott levelen jön. Az ősz áldásain, mosolyg'ó szőlőfürtökön, érett gyümölcsön át jön. A bűnbánati héten, reformáció ünnepén és mindezek középpontján, szivén, a megterített szent asztalon át Ő jön és hangzik az Ő édes, boldogító szava: “Megváltottalak,.... enyém vagy... szeretlek!” Érzed-é az Ő közeledését? Hallod-é üzenetét? Jer, közeledj te is. Készülj Hozzá. És az urasz- talánál való találkozásnál felelj neki. Bünbánatod- nak, háládnak, legbeszédesebb megnyilatkozása az lesz, ha nagy reformátorunk, Kálvin jelvényére, az ég felé égő szivet nyújtó kézre, gondolva, igy szólsz: Istenem! Újra neked ajánlom szivemet! Megváltottál, tied vagyok, szeretsz! Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én is szeretlek téged! Fogadj hát el. Cselekedd meg, hogy ketten, együtt, édes meghitt bizalomban járhassunk! íme Ő jön! A Vőlegény a menyasszonyáért jön. Jertek, menjünk elibe, hallgassuk szavát: “Megváltottalak.... enyém vagy... szeretlek!” VASARNAP SÜLLYED A VILÁG Archimédes mondta: “Mutassatok egy szilárd pon tot a világegyetemben és kimozdítom sarkaiból a világot.” Azt akarja ez a mondás jelenteni, hogy nincs a pont sem. Ennél is szomorúbb azonban az a tény, hogy erkölcsileg a világ állandóan zuhanásban van lefelé. Mialatt a tudomány, a technika hallatlan fejlődést ér el, — lelkileg, erkölcsileg hanyat-homlok zuhanunk lefelé. Mikor a Titanic nevű hajóóriás elsülyedt az óceánon, egy igehirdető járta végig Európa városait és felriasztotta szavával az álmos, közönyös népeket. — Az igehirdetése igy kezdődött mindig: Süllyedünk! Süllyedünk! Ha valaha lehetett a süllyedő hajók vészjelét hallatni, úgy éppen a mi időnkben lehet. Szinte kétségbeejtő megfigyelni, hogy minél fejlettebb lesz szellemileg az emberiség, annál boldogtalanabb. Annál nagyobb a lelkiismeretlenség, az önzés, a bűnözés. Minél nagyobb a lehetőség a kényelmes életre, annál nagyobb a széles rétegek nyomorúsága. Tisztán születik a hó, eső, harmat, virág s mind szennyesen, sárosán tér koporsójában. Milyen hóharmat tisztán kerül a gyermek a világba és mind több-több bűn nek lesz rabjává, mindig jobban beszennyezi magát. Egy hitoktató lelkész elmondta, hogy a leányközépiskola IV. osztását váratlanul levezényelték a tornaterembe. TávoMétük alatt vizsgálatot tartottak, s a tanulók titokban olvasott könyvei olyan szennyes tartalmúak voltak, hogy ő. aki korábban katonalelkész volt, a bakáknál nem talált olyan trágár dolgokat. Ma már a gyermekbünök, a gyermeköngyilkosságok korában élünk. Babonák e- zer neme, természetellenes bűnök szörnyű lavinája temeti el az emberiség leg^ szentebb javait. Zuhanunk, süllyedünk lefelé, valami rettenetes mocsárba .Micsoda érzése lehet egy pilótának, amikor a motor felmondja a szolgálatot és a gép félrebillenve el kezd zuhanni lefelé! Valami ilyen forma érzése van annak az embernek, aki látja az emberiség erkölcsi és lelki zuhanását. Vájjon meg lehet-e állítani a világot lefelé zuhantá- ban? Erre a feladatra válak kozott Jézus. Aki egyszer az ő vonzási körébe került, az megszűnik esni, az a lehulló világból ki lesz emelve és megtalálja a szilárd pontot, ahol elénekelheti a szabadulás énekét: A kötéltáncosok miközben a magasban mutatványaikat végzik, hálót feszítenek ki maguk alá, hogy ha lezuhan nának,ez a háló felfogja őket és megmentse a pusztulásr tól. így van kitárva a te zuhanó életed alatt is az Isten kegyelmének hálója. Fel a* kar menteni a mocsár szennyétől. ELVESZETT EMBER Livingston Dávidhoz — a világhírű afrikai misszionáriushoz — elment egyszer egy katonatiszt, aki nagyon sokat szenvedett rosszindulatú ellenségeitől. “Elveszett ember vagyok” — mondotta az elkeseredett férfi. — Livingston Dávid igy szólt hozzá : “Elveszett ember? Ezt senki sem mondhatja, akinek Isten jobbjára állott.” Majd karján egy forradást mutatott neki és a következőket beszélte el. “Egy néger faluban sok kárt okozott a környéken tartózkodó oroszlán. Elhatároztam, hogy segítek rajtuk. Néhány négerrel felhajtottam a vadállatot, rálőttem, lövésem fazonban nem volt azonnal halálos. A fenevad rámrontott s a földre rántott. A négerek elfutottak. Láttam az oroszlán égő szemeit, éreztem forró, bűzös lehelletét. Emberi értelem szerint elveszett voltam. Ekkor a négerek egyike olyan mozdulatot tett, mintha lőni akarna. Erre az oroszlán utánna vetette magát, majd egy másikat sebesitett meg, mig végre a vérveszteségtől kimerül ten összeroskadt. így szabadultam meg.” Isten még az oroszlánok körmei közül is megszabadíthat és nincs olyan szörnyű helyzet, amiből ki ne tudná menteni azokat, akik benne bíznak. A FALU LEGGAZDAGABB EMBERE “Kis uraságnak” hívták, mert ott lakott a régi kastélyban. Nem volt nálánál gazdagabb ember a tájon. Hatalmas pajták, istállók álltak az udvarán. Köröskörül az egész határ az övé volt. Büszke volt rá, hogy mindent megvett, ami eladó volt a határban, rétet, szántót, erdőt. Sok kis falunak nincs akkora határa, mint a- milyen nagy volt a kisura- ság birtoka. — A birtokkal a büszkesége is nőtt. Már nem is járt gyalog. Lóháton járta a határt, amint mondta azért is, mert a lóhátról könnyebben “lenézhet” az ember másokra. Egy nap gyors trappban a város felé igyekezett. Az öreg György bácsi, az utka- paró ott ült a kőrakáson, ősz, megtört ember volt, de megelégedett. Két dolgot (Szokott az öreg emlegetni, amit soha sem tudott megérteni. Először: minek kívánnak többet az emberek, mint amiből tisztességesen megélhetnek? Másodszor: adj hálát a jó Istennek, aki mindig több jót ád az embernek, mint amit megérdemel. És a legfölemelőbb gondolat volt számára az, hogy az igazi öröm még majd csak a földi élet után jön. “Jónapot György bácsi” hangzott hirtelen egy erős, recsegő hang fölötte. S a- mint felnézett, a “kis ura- ságot” látta lován ma'ga mellett. “Jó napot!” — “Szépek a gabonák!” — “Igen! elég szépek.” — “És az e- gész határ az enyém.” — Ott lenn a rét szintén.” — “igen, igen.” — “Amott a tanyát és a malmot most szereztem meg hozzá.” — “Úgy”? — “Ameddig el látsz, az egész táj az enyém.” — “És az odaát szintén?” — kérdezte az öreg utkaparó. “Miről beszélsz?” — “Hát, hogy a mennyország odafent szintén a magáé?” — Nem! az természetesen nem.” — “Látja! az meg az enyém.” Erre a gazdag ná- bob szó nélkül tovább nyargalt. Még egy kicsit elgondolkozott az utkaparó beszédén, de már fölmerült előtte a város és a Vadászkürt vendéglőben más dolgokkal foglalkozott, és elfelejtette az egészet. Azon az éjszakán azonban nagyon megdöbbentette egy álom. Azt álmodta, hogy azon éjszakán meg kell halni a falu leggazdagabb emberének. Ijedten riadt fel az álomból abban a hiszen- ben, hogy csakis ő lehet. Visszaemlékezett, hogy az orvosok is mondták már, olyan a szervezete, hogy valószínűleg hirtelen halállal fog véget érni. Erre a gondolatra olyan erős szívdobogást kapott, hogy csaknem elált a lélegzete. Csak hajnal felderültével könnyebbült meg, s a megszokott órában feledve a borzasztó álmot megnyugodva indult dolgaira. De alig lépett ki az udvarra, kit lát a ház előtt elmenni? A koporsó készítő asztalos sógorát. “Hova, hova ilyen korán?” kérdezte tőle. — “Mértéket kell vennem egy koporsóhoz,” felelte az asztalos. —■ “Ugyan ki halt meg ilyen hirtelen?” — “Az öreg György.” — “Mit! az utkaparó?” És a “kisuraság” hirtelen fehér lett, mint a fal. — “Végül még ő volt a leggazdagabb ember a faluban” — gondolta rögtön és megemlékezett, mit beszéltek előtte való nap a menyországról. íme sok elsők lesznek utolsók, és sok utolsók elsők! A legszegényebb gyermeke Istennek gazdagabb, mint a falu nábobja, aki egy egész határra való földet mondhat a magáénak.
