Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-01-04 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal adatának?... És ki, vagy mi felelős mindezekért? Nemcsak a kapitalizmus önzését, hanem századunk egész gazdasági rendjének szellemét és tehetetlenségét kell okolnunk ezekért!! * * * KESERŰSÉG markol bele a szivünkbe, ha ilyeneket olvasunk az óceánjáró gőzhajók, a vonatok, a repülőgépek rádió-századában : a huszadik században, melyben játszi könnyedséggel lehetne ellátni az emberek nélkülöző millióit ipari cikkekkel és élelmiszerekkel, ha lerombolnák a vámsorompókat s megindítanák a tisztességes, a humánus nemzetközi árucserét és világforgalmat. . . Itt azonban beleszól már a jószándékba a kapzsiság, a hatalmi vágy, a gyűlölet, az irigység és ezeknek a gyönyörű internacionális “eré- nyek”-nek nagyszámú rokonai. És a világ tehetetlenül áll velők szembe... A föld egyik oldalán pedig továbbra is elsü- lyesztik, megsemmisítik az élelmiszereket és ugyanakkor a föld másik oldalán éhen pusztulnak embermilliók. . . Miért van mindez? Megmondjuk mi egész őszintén. Századunknak leghatalmasabb rugója a kapitalista im- peralizmus: a kapitalisták nemzetközi, láthatatlan világkormánya, szövetsége, mely azt a célt tűzte és tűzi maga elé, hogy az országok lakosságát gazdasági függésbe hozza és nemzetközi rabszolgaságba kényszerítse. . . Látjuk azt is lépten-nyomon, hogy ez a “láthatatlan világkormány” ma is még mindig vérrel és vassal dolgozik, ha azt úgy látja szükségesnek. . . Minket a radikálisoktól mély szakadékok választanak el, de el kell ismernünk, hogy ama állításuk, hogy a tőke “profitéhségét” is vádolnunk kell a mai lehetetlen gazdasági állapotokért, ma már nem üres vád, hanem valóság! Nézzünk csak körül a nagyvilágban! A tőke napjainkban, ha már jóllakott egy-egy országban a belső területek zsírjával, uj területeket keres, amelyeknek a tejfelét leszedje és a politikai hatalmat akkor vigye háborúba, amikor azt jónak látja... . . . Most kivángattunk egymásnak boldog uj esztendőt az egész világon. Igen, boldog uj esztendőt. . . De beszélhetünk- e mi arról, ha éber figyelemmel kisérjük a világ folyását?! Talán, — igen. . . De csak akkor, ha a nagy tömegekben az egész világon felébred az igaz béke után való vágyakozás, — s az ebben az esztendőben elemi erővel kényszeríti majd az uszító és gyűlölködő politikát, más “láthatatlan kormá- nyok”-at és diplomatákat megértésre — és “internacionális szeretettre... (***) Ml ÚJSÁG AZ OLASZ ÉS ETHIÓPIAI háborúban nem igen történtek fontosabb események az elmúlt hét folyamán. U§y látszik, hogy most attól a döntéstől fog függeni minden, amit a Népszövetség fog hozni január 20-án. Az olaszok nagyon nehezen tudnak előremenni, sőt úgy látszik, azokból a jelentésekből, amelyek ide érkeznek, hogy már régen egy helyben állanak. Eddig csupán hatvan mértföldre mentek előre mind a két fronton s most a már elfoglalt állások némelyikéből ki is kergették őket az ethiópiaiak. Lavalnak újabb nagy sikere volt a parlamentben, ahol igazolnia kellett azt a politikát, amelyet ebben az ügyben folytatott. Laval is olyan nyíltan beszélt, mint Stanley Baldwin s igy a többség újra bizalmat szavazott neki, miután Herriotot is sikerült valamiképen hallgatásra birni. Nagy csalódást okozott Lon- Monban Törökországnak a magatartása ebben a kérdésben. Törökország egyenesen megüzente Angliának, hogy csak abban az esetben csatlakozik egy olasz-angol háború esetén Angliához, ha Anglia beleegyezik a Dardanellák megerősítésébe. Angliának nagyon kínosan esett A HÉTEN? ez a kívánság, mert a világ háború egyik nagy eredményének éppen azt tartották, hogy a Dardanellák szabad átjáróvá lettek Oroszország számára is. Anglia csendesen készülődik s most, hogy Eden lett a külügyminiszter mindenre el lehetünk készülve. Nagy figyelmet érdemel gróf Bethlen Istvánnak az a kijelentése, hogy a szankciók elébb-utóbb európai háborút okoznak. A legújabb hir az, hogy a belga király közvetít a béke érdekében. NAGY VÁRAKOZÁSSAL tekint az egész Amerika az elé a beszéd elé, amellyel az elnök a congresszusnak mostan kezdődő gyűlését meg fogja nyitni. Ez a 74-ik Congresszusnak a második ülésszaka s a kormány reméli, hogy május elsejére a törvényhozó testület be is fejezi, majd gyűléseit. A Fehér Házból kiszivárgott hírek szerint, az elnök szokatlanul nagy gondot fordít a cong- resszust megnyitó beszédjére, amelyet vagy pénteken vagy a reánk következő hétfőn fog személyesen felolvasni az alsó és felsőháznak a közgyűlése előtt. Érthető, hogy nagyon gondosan készül erre a beszédre, mert (Folytatása az S-ik oldalon) AZ UTOLSÓ Minneapolisban nemrégen halt meg 93 esztendős korában Charles M. Lockwood. Az öreg ur, aki az állami ö<reg katonák otthonában halt meg, utolsó tagja volt egy 34 tagból álló baráti körnek. A barátok együtt harcoltak a polgárháborúban s mikor visszakerültek, gyakran voltak együtt, felidézve a régi emlékeket. Negyvenöt esztendővel ezelőtt egy ilyen baráti találkozás alkalmával, amikor még 34-en voltak, egyikök inkább tréfából, mint komolyan azt a javaslatot tette, hogy ezek a találkozások minden esztendőben ismétlődjenek meg egy bizonyos napon, mindaddig, amig a legutolsó is életben van közülök. Megállapodtak benne, hogy a bankett asztalnál mindig 34 szék lesz s fekete lepellel vonják be azoknak székét, akik közben meghaltak. Ugyanakkor eltettek egy üveg vörös bort is, hogy az a bajtárs igyék majd belőle, aki legutolsónak marad közöttük, aki majd egyedül vesz részt az utolsó lakomán. A barátok 1861-ben indultak el a frontra, de a klubot csak 1885-ben alakították meg. A klub mindig abban a szállodai teremben gyűlt össze, ahonnét 1861-ben elindultak. Az épület ma is áll s benne az ódon, elhanyagolt terem. A fogadást valamennyien pontosan, hűségesen betartották s az öreg Lockwood kapitány sohasem hiányzott a találkozókról. Évről-évre mindig kevesebben voltak s folyton szaporodott a feketével bevont székek száma, mindig több volt az üres hely, a gazdátlan teríték. Az üveg vörös bor, amelyet páncélszekrényben helyeztek el, lassan kezdett ecetté válni. 1928-ban már csak hárman voltak az öreg katonák, megrogyott aggastyán mind a három. 1929-ben még mindig megvolt a három öreg harcos, de közülök a következő alkalmat már csak Lockwood érte meg. 1930 julius 21-én, amikor a kitűzött nap elérkezett, az öreg Lockwood, aki akkor még kilencven esztendeje dacára is elég jó erőben volt, kötelességszeriien felballagott a still- wateri Sawyer House ódon, jól ismert termébe, ahol, mind annyi év óta minden ilyen alkalommal, most is annak rendje és módja szerint meg" volt terítve. A bankettasztalon 34 teríték s mellette ugyanannyi szék. A székek közül azonban 33 fekete lepellel volt bevonva. Az asztalfőnél megállt az öreg harcos. Előtte a pókhálós, ódon üveg, amelyet 45 esztendő óta nem látott. A ceremónia, rövid volt és egyszerű. A kilencvenéves aggastyán felemelte poharát, megkóstolta az ecetes bort s elmondta a búcsúszavakat: The camp-fire smoulders — ashes fall; The clouds are black against the sky; No tap of drums, no bugle call, My comrades, all, goodby! A tábortűz elhamvadt, kialudt... sötét fellegek borítják az eget... Nem pereg a dob, nem harsog a trombita... Bajtársaim, mindnyájan, Isten veletek! És kijelentette, hogy a Last Man’s Club véglegesen feloszlik... Nincs tovább. Az öreg katona még három esztendeig élt. Most azután szép csendesen ö is utána ment bajtársainak.
