Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)
1934-01-27 / 4. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Életünkből eltűnt a legszebb, legszinesebb kor. A gyermek-Jáíhel, aki minden nap közelebb jött hozzám, elbúcsúzott tőlem, hogy elébem álljon a hajadon-Jáhel, aki minden nap kifelé nő a házból. Leborultam a virágok között. S hidd el nekem, nem tudtam jobban örülni rám mosolygó nagy lányomnak, mint ahogy sirattam az lén örökre elvesztett kis lányomat, azt a kedves, drága, kicsi Jáhelt. — Most újra virágosak a szobák. Hogy miért, mindenki tudja Jerikóban. Ezekért a virágokért én vagyok ma a legirigyeltebb anya. Hiszen igaz, Barjóna a legszebb, legderekabb legény a városban. Szívesen látták mindenfelé. Mikor hét nappal ezelőtt eljött barátaival, olyan volt, mint az élet. Az én nagy lányom olyan volt előtte, mintha hófehér liliom és vérpiros rózsa egyszerre nyílt volna az arcán. A virágok szinte beszéltek: Jáhel, Jáhel, te vagy a mi testvérünk, de szebb vagy nálunk. Mikor feltámad az északi szél, mi hajladozunk, de te sokkal szebben hajladozol, mint mi, Jáhel, piros rózsa, fehér liliom. Milyen büszke és milyen boldog voltam én akkor! Azután elmentek. Én úgy maradtam itthon, mint a lázbeteg. Nincsen olyan perc, hogy lányomra ne gondolnék. S mikor rá gondolok, szüntelenül hallom azokat a szavakat,amelyeket előttem mondott vőlegényének : “Ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállók meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Ur akármit, hogy csak a halál választ el tőled.” Bármerre nézek, ezek a szavak hangzanak felém. S minden szó mintha egy lépés lenne, amellyel az én lányom messzebb megy tőlem. A virágok itt maradták, de mintha nem volna többé bennük élet. Mintha most is beszélnének, kiáltanának, de azzal a kétségbeeséssel, amellyel a kis testvér kiált, mikor tudja, hogy úgyis hiába, a nagyobbik nem hallja meg: Jáhel! Jáhel! Velük együtt kiáltok én is. Legboldogabb asszonynak tartanak Jerikóban. Én is úgy érzem, hogy az vagyok. És mégis, mint valami láthatatlan kéz, megszorítja szivemet a szomorúság, hogy fájjon az a boldog szív. Fájjon nagyon! Deboráh megcirógatta idősebb barátnőjének halavány arcát. — .Hogy beszélhetsz igy, Mirjám?A virág mindig szépet, életet, örömöt, jelent. Leánykád életében is azt jelentette a négy virágos állomás. Nézd, ott a pálmaerdő és az epreskert között is milyen szépek a rózsák! Láttál-e telibb, örvende- zőbb életet? Mirjám szelíden nézett ifjú barátnőjére. Mélyen, szomorúan mosolyogva. — Igazad van, Deboráh, tudom. De hidd el, igazam van nekem is. És inkább nekem van igazam. A virág mindig azt jelenti, hogy valamit elértünk, de azt is, hogy ugyanakkor elvesztettünk valamit. Azt jelenti, hogy valami megszületett, de azt is, hogy ugyanakkor valami meghalt. Örömnek és fájdalomnak könnye folyik össze a virágban. Szépek ott a Krith partján a rózsák, igazad van. De nem azt jelentik-e, hogy ilyen szépek nem lesznek többé. Szépek a rózsák, de én úgy érzem, hogy csak bokréták a haldokló Nizán hó nyoszolyája mellett. Jön a nyár, de csak azért, hogy eltemesse a tavaszt. A virágos szobák megannyi állomások a nagy karavánut mellett. Jelentik az életet, az örömöt, de azt is, hogy élet és öröm elmúlnak. Jelentik, hogy mindenben, ami szép, van valami szomorúság és minden szomorúságban van valami szép. Mindnyájunk életében vannak ilyen állomások. Azután mi elmegyünk. A karavánut folytatódik tovább be a végtelenségbe, újabb állomásokkal. Utánunk újabb csoportok kelnek útra, hogy-az állomásokon örüljenek és sírjanak . . . Jáhel, kedves Jáhel, én tova röppent kicsi madaram, a te utad legyen hosszú és legyen mellette sók lélektisztitó, szelíd bánatot és tiszta, szent örömöt jelentő virágos állomás! Mirjám elhallgatott. A távolba nézett, mintha azt az utat keresné, amelyen Jáhel kicsi lábai haladnák tovább. Deboráh felállt. Barátnőjére nézett. Megsimogatta kezét. — Most már elmegyek, Mirjám. Este van. Ne légy szomorú! Ajkával megérintette Mirjám homlokát és elköszönt. — Legyen hozzád kegyelmes az Isten! Mirjám is felállt. Viszonozta a csókot. Búcsúzott ő is. — Eredj el békességgel! A szobában már égett a lapos, csőrös lámpában az olaj. Halványan világította meg a virágokat és fenn a szemöldökfán a Keri-Semát: Az Ur, a mi Istenünk, egy Ur. Szeresd azért az Urat, a te Istenedet, teljes szivedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Az utcát már sötétbe vonta a gyorsan leszálló este. Deboráh csendesen ballagott haza felé. Szüntelenül arra gondolt, amiről Mirjám beszélt. Önkéntelenül mondott néhány szót. Halkan, alig hallhatóan mondta. Mégis úgy hangzott az, mint egy évezrednek szóló prófécia. — Mindig öröm és bánat ölelkeznek össze, mikor a szobák virágosak. BEKÜLDTE-É MÁR ■íz előfizetését? Nézze meg a cimszalagot s ha lejárt, újítsa meg az előfizetést.
