Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-02-11 / 6. szám
Í4 Amerikai magyar Reformátusok LaPJA Olyan hosszú volt az a 16 órás ut, nyugtalanságban, bizonytalanságban. Kétszer is meg- sürgönyöztem az útról érkezésünk percét is talán. Estére Debreczenbe értünk, hol már hallottam némi izgató hirt, de nem tulajdonítottam neki fontosabb jelentőséget. De reggelre Ujhely- be érve, akarva nem akarva többet kellett elhinnem a hírből, mint szerettem volna. Tele volt csendőrrel a nagy pályaudvar. Már akkor izgatott a dolog, de feleségemnek legkevésbbé sem árultam el semmit. No meg hinni sem akartam, bármennyire valószínűnek látszott is, hogy az átkos forrongás átcsapott az én kis falumba is. Legfölebb Nagy Bocskó Jánossal nyugtalankodik, helytelenkedik egy-két kocsmavirág, a többi hogy ülne fel nagyszájú, üres ígéretnek, hiszen a legtöbbje telkes gazda, tehát van mit féltenie! Reggel nyolc órára végre elértük az utolsó állomást. Hogy néztem, lestem a vonat ablakából az ujjongó tömeget, a feldiszitett kis őrházat! De sajnos, mire megérkeztünk, csak a kis sárga őrház várt diszitetlenül, meg két szu- ronyos csendőr, s Deák rektor bácsi Veress András urammal, kinek fiát annak idején én adtam be Patakra kis diáknak. Feleségem megrémült a váratlan fogadtatástól. A két ember feldúlt ábrázatáról, könnyeiről tisztán látta a bajt egész nagyságában. Én is elképpedve állottam s eleinte hitetlen Tamásként hallgattam a két siró embert, a kik könnyek közt számoltak be a történtekről. — Lelketlen izgatok feldúlták a falu nyugalmát, elcsavarták a falu eszét. A felbőszített tömeg most üz ki a faluból minden nadrágos embert, fosztogatja a környékbeli urakat, elmenekültek már a faluból még tegnap a jegyző, a doktor, a gazdatiszt. Felgyújtott házak fénye világított a menekülők útjára. Elvágták a tá- viródrótokat, kirabolták a postát, s az utakon felfegyvérezett részeg emberek állnak, a kik csak elvtársakat engednek a faluba, a többi embernek pedig most pusztulni kell. Ezért azt is ajánlják, hogy térjünk vissza Ujhelybe, legalább addig, mig a csendőrség némileg helyreállítja a rendet. Itt a kocsim is, mondja Veres András uram, azonnal behajtatunk Szerdahely felé Ujhelybe,. hiszen életünk csak kedvesebb, mintsem hogy a felvadult nép dühének kiszolgáltassuk azt! Percekig ott álltunk tanakodva, csak néha- néha törte meg a csendet az öreg rektor bácsi mentegetődzve, hogy mindezekről lehetetlenség volt értesíteni engem. Hetek óta ilyenféle állapotok uralkodtak. Nem mehetett innen se levél, se semmi más, elfogták a bujtogatók, csakhogy ők annál nyugodtabban űzhessék aknamunkájokat. Az utolsó napokban pedig menekülésre gondolt mindenki. Mig igy mentegetődzött az öreg bácsi ... én határoztam. A csendőröktől megtudtam, hogy estére, legkésőbb reggelre katonaság csendőrség érkezik a felzendült vidékre, a hatóság minden hatalmát latba veti a felbontott rend visszaállítására. Felvillant agyamban azonnal a gondolat, hogy mily vérfürdő lesz itt, ha le nem csendesíti valaki a felbőszült népet, mert a fegyver látása még jobban izgatja s vakmerőbbé teszi őket. Uj erőt érezten karjaimba szállni, nemes hivatásom ellenállhatatlan erővel űzött, hogy népemet, a szegény elámított, elcsábított népet a biztos haláltól, a rettenetes vérfürdőtől megmentsem. Feleségemet Veres András urammal a vasúti őr- háznál óhajtottam hagyni, mig mi rektor urammal Veres gazd’uram kocsiján elhajtattunk volna a faluba. Azt gondoltam, hogy a rektor bácsi, a ki az egész falut felnevelte, s én, az egykor bálványozott káplán, szép szóval, szeretettel, ősz hajjal, ifjú lelkesedéssel tudunk talán hatni híveinkre. De a feleségem ellentmondott e tervünknek, jönni akart ő is velünk minden áron; könnyeit, esdeklő szavát ő is igénybe akarta venni a jó útra térítésnél, mert hiába, a női könnynél nincs meghódi- tóbb a világon! Rövid tanakodás után útnak indultunk. Vártak is bennünket a falu végén, bottal, vasvillával, kővel, átokkal, káromló szavakkal, gúnyos kacajjal, szemérmetlen kiabálással. A tömegben öreget egyáltalán nem is láttunk, de az ifjúság, a su- hanc legénysereg piros pántlikával, bepálinkázva. Egy pillanat alatt elkapják a ló kantárát “Üsd a vén rókát, sokat ütött úgyis az iskolában” kiáltással az öreg Deák bácsinak esnek. Feleségem testével akarja megvédeni az ütlegektől, de a másik pillanatban lerántanak mind a hármunkat a kocsiról. Én beszélni akarok, kezem magasra emelem. Egyszer csak egy rettenetes ütést kaptam kezem fejére, s kezem azonnal véresen aláha- nyatlik. Feleségem a vér láttára elájul, élettelenül terül el a földön. Én ráborulok, éleszteni akarom, az öreg bácsi pedig sirva-jajveszékelve csókolja elalélt nőm kezét. Feleségem nemsokára felocsúdott elaléltságá- ból, s öntudatlanul is a parochia felé tartottunk, a helyett, hogy menekülésre gondoltunk volna. A vérengző tömeggel éppen a parochia előtt találkoztunk, a hol vörös zászló alatt éppen a választásokat fejezték be. Útközben jaj szó, elfojtott zokogás hallatszott ki a kerítések mögül s házakból. Az öregek sirattak bennünket a gyermekekkel együtt. (Folyt, köv.)
