Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-10-28 / 43. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA □C=][H:......... , ll==]EIEIEIEH==ll----------====1F=1G CSENDES ÓRÁK. 1 □ c [j] írja: Tóth Mihály lelkész. ni^^-113 . . _n-zn=ir=innr=ir==]i =u------id JÉZUS A MÁSOK OTTHONÁBAN. Luk. 2:51. ELŐIMA. Szent áhítattal kulcsoljuk kezeinket imára és könyörgünk Néked, teremtő Istenünk, hogy gyomláld ki szivünkből az önzésnek még a legparányibb gyökerét is és öltöztess fel bennünket az önzetlenségnek, az önfeláldozó szeretetnek köntösével, hogy a mi életünkből visszatükröződjék eszményképünknek, az Ur Jézus Krisztusnak, jellemvonása. Ámen! TANÍTÁS. Milyen szomorú lehetett annak a bibliai embernek az otthona, akinek gyermekét a gonosz lélek gyötörte s az édes apa tehetetlenül nézte vergődő gyermekét. Jézus megkönyö- riilt rajta s meggyógyította. Képzeljiétek azt a boldogságot, melyben ez a család ezután úszott! Ily csudálatos gyógyításra írni képtelenek vagyunk. De azért növelhetjük mások családjában a boldogságot. Vannak betegék, akiket meglátogathatunk s haldokló reménységüket uj életre kelthetjük. Vannak, sirók, akiknek könnyeit letörülhetjük. Vannak súlyos terhek alatt nyögök, akiken könnyithetünk. Vannak Istennek gyermekei, akiket a megváltás keresztjéhez elvezethetünk. Ez is krisztusikövetés. Jézus ezt mondotta: “Úgy cselekszem, amint az én Atyám adta nékem.” Ez azt jelenti, hogy Jézus engedelmeskedett az Atyának imég pedig mind halálig. Akarjuk az ő példáját követni? Ha igen, akkor menjünk és tegyünk jót mindenekkel. így fogunk engedelmeskedni a mi mennyei Atyánknak, aki szeretett bennünket. Sőt annyira szeretett, hogy az ő egyszülött Fiát sem sajnálta feláldozni érettünk. Jézus azonban ezt is mondotta: ‘‘Nekem munkálkodnom kell.” Munkálkodni Istenért s ugyanakkor felebarátinkért, de egyben önmagunkért is! Mily fenséges harmóniában olvad itt össze az ég és a föld! Különösen az édes apáknak kell szem előtt tartani az Istenért való szent munkálkodást, mert ha ők elhanyagolják ezt, keserű következményei. lehetnek a gyermekei életéiben. Egy fiatal su'hancot vezetnek az élemedett törvényszéki biró élé. Okirat hamisítással vádolják. Ismerte a fiatal embert. Hiszen legjobb barátjának, egy másik törviényszéki bírónak, a fia. A biró szigorúan ránéz a fiúra és határozott hangon kérdi: “Emlékszel-é édes apádra, kinek tisztes fejére ily gyalázatot hoztál?” “Hogyne emlékeznék, — felelt a fiú. Mikor oda mentem hozzá, hogy tanácsot kérjek, ellökött magától és azt mondotta, hogy hagyjak nléki békét, ő el van foglalva. És irt. Irta a ihitbizományról szóló könyviét. A könyv elkészült. Én pedig itt vagyok.” Ez a 'hírneves jogtudós törvényt irt a hitbizo- mányról, de a legértékesebb és legdrágább bizo- mányt, a saját gyermekét, elhanyagolta. Pedig ezt a bizományt maga a jóságos Isten adta néki, hogy gondot viseljen rá. Bizony, bizony ez az édes apa nem követte a Krisztust még a saját családja körében sem, nem is szólva a másokéról. Pedig Jézus erre is példát mutatott nékünk. Egy kilencvenhét éves asszonyka ott fekszik halálos ágyán. Véle egykorú férjét egyszer csak magához inti. Fényes nappal van, de azt kérdi tőle: “Ugy?e, apjuk, — már alkonyodik?” És ez a jó öreg ember, aki hetvenöt esztendőt töltött boldog házasságban feleségével, nyomban tudta, hogy miről van szó. Közeledik a pillanat, midőn meg kell válni élete párjától. Oda csoszog hát a beteg ágyához. Gyöngéden átöleli s igy szól: “Igen, anyjuk, már alkonyodik.” A haldokló öreg asszonyka úgy képzeli lázálmában, mintha fiatal asszony lenne s eszébe jutnak gyermekei, akikre mindig aggódó szeretettel gondolt. Most is azokra gondol és igy szól: “Nézd meg csak, apjuk, ha mind bent vannak-é a gyerekek?” Az öreg íédes apának eszébe jut, hogy volt nékik négy szép és derék gyermekük. Ezek már mind elköltözték. A legutolsót három évvel ezelőtt temették el s ráncos arcán végig fut egy nehéz könnycsepp és felel: “A gyermekek már mind bent vannak.” “Én is beüt leszek nemsokára” — szólt a haldokló. “Igen, igen, bent leszesz nemsokára.” “De aztán te se maradj sokáig, 'hanem jöjj utánam!” Ekkor aztán keblére vonta hü élettársát s ez a jó öreg ember zokogva mondotta: “Ha a jóságos Istennek úgy tetszik, akkor én is nem sokára utánad megyek. Akkor aztán mind, mind, egytől-egyig bent leszünk az Isten kegyelmében.” Vájjon mi elmondhatjuk-é, hogy bent vagyunk az Atya kegyelmében? Feleljen erre a kérdésre ki-ki önmagának. Ámen. UTÓIMA. Őrök Isten! Szent megilletődéssel könyörgünk néked: teremts mibennünk uj szivet és uj lelket, hogy példaadásunkkal világító fáklyaként álljunk az ut szélen, amelyen azoknak kell elhaladni, akiket reánk bíztál. Irányítsd úgy a mi lépteinket, hogy amikor majd meg kell előtted állanunk, elmondhassuk, hogy nincs egyetlen egy hijja sem azoknak, akiket nékünk adtál; hogy azok között foglalhassunk helyet, akik édes örömmel hallják ezeket az idvezitő szavakat: “Jól vagyon hü és hiv szolgám; kevesen voltál hiv, többre bizatol ezután. Menj b ea te Atyádnak örökébe!” Ámen!
