Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-09-23 / 38. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA nr=—:n— -------M^=ir=inni=ii=^ir= 1 M1NYABÁ’ ELRENDEZI A KÁNONIKÁT. 1 □ ... 0 Irta: Donáth László. nr==ir=, -;\t=h=\u\üh=i[—-^H= . ..~ll^=3a Mikor az uj pap a faluba került, bár egy bor- jucs'kát sem hozott. Könyvet s más haszontalan dolgot igen eleget, de a könyvet nem foghatja járomba, azzal ugyan meg nem szántja a kánonika birtokot. — Szegény ez a mi papunk, mint a templom egere, — mondogatták az emberek — ha nem is- tápoljuk, lében is meghalhat a szép kánonika mellett. — Hát istápolni keli no, — szólott Szőke Mi- nya — elegen vagyunk, hogy istápoljuk, nem nézhetjük el, hogy koplaljon, vagy bajjal éljen, mert az ilyen kezdő belső ember is olyan, mint a választott malac, jóformán enni sem tud, nemhogy az élelmet meg is szerezze. — Hát istápolni kell no, — hagyta rá mindenki. Másnap csak beállít Szőke Minya s azt mondja: —• Tiszteletes ur, alásan megistálom, egy küs jóakarattal jövék, merthogy tavaszodik s ha megérjük, maholnap az éke is megindul. Szán- togatni kéne a kánonika földeket is, de amint nézem, a tiszteletes urnák nem igen van jármas marhája, hát úgy gondolám, annak kell a földet megszántania, akinek van, mert — teszem fel — nekem éppen van. Hát hogy senki másra ne szoruljon s minden emberrel össze se keveredjék ... megszántogatnám én a kánonikát becsületesen, bé is bé vetegetném s aztán fele ide, fele oda. így szoktuk — tudja! Csak (éppen a fele vetőmagot adja, egyébbel nincs se gondja, se baja; kenyérnek, puliszkának valót készen hozok a házhoz; táplálom én a tiszteletes urat, mint Illést a hollók. A papnak tetszett a beszéd, hamar megegyeztek s idő pillantával Minyabá’ szántogatni kezdte a földeket. Kiminázta ügyesen, hová vet zabot, hova törökbuzát, hol hagy ugart az őszi búzának? . . . Mert búza is kell, abból süssön a pap- nlé kenyeret, ne bolti lisztből. No, mert őszre csak megházasodik; nem élhet úgy a pap, mint a gazdátlan kutya a más szemétjén. Megköszönhette a pap is, hogy ilyen ihü gondozóra akadt!. . . Mikor Minyabá’ a zabföldet megszántotta, elment a felemagért, de biz’ a papnak egy szem se volt. — Nem baj tiszteletes ur, — vigasztalta Mi- nyábá’ — igaz, hogy nékem sincs, mert ez a két kutyának való dög a télen mind felfalta, — no viszi is az ekét, mint kiét sárkány! — hanem van a vén Síposnak annyi, hogy attól esztendeig nyeríthetne. Ad szívesen, amennyi kell . . . csak pénz legyen! . . . — Hát mennyi is kéne, Minyabá’? — Hát ... a föld tizenkét vékás istálom, de már én tízzel is bevetem, mert aprón számlott, mint a kása s ilyenkor kevesebb magot kíván. Vigyázok én minden szemre, mint a magaméra. Kezdő gazdák vagyunk, a kezdő gazda pedig olyan, mint az égett ember: e sincs, a sincs s mindent mástól! A pénz is kurta korcsma, ha van is, fogy mint a harmat. Hát csupán csak öt vékára adjon a tiszteletes ur, a másik öt az én gondom. A vén Síposnak is megmondom, hogy jól mérje, mert né, — maholnap el kell hogy prédikáljuk őt is. Egy kicsit fösvényecske az igaz . . . Velem is megtette, mikor napszámos voltam, hogy a búzát elütve mérte. Mondtam, hogy domborítsa meg a tetejét kenyérformájura, mert kenyérnek kell, de azt mondta, 'hogy a véka csak addig véka, ameddig fa. Kaszáláskor aztán ahogy lement a nap, én is váltamra a kaszát s egyenesen haza! . . . Eleget imarasztott, hogy az a kicsi szegelet valahogy fogyjon le, de meg- mondám, hogy a nap is csak addig nap, amig az égen van. Hát üsmerjük egymást no! . . . A pap átadta az öt véka zab árát s Minyabá’ elballagott. Másnap reggel a pap sétálni ment; arany idő volt, minden rügy éledt, minden bogár mozdult. Útját a mező felé vette s mintha tündérkéz vezette volna, éppen oda jutott, ahol Minyabá’ vetett. Jó kedvvel köszöntötte rá a reggelt, de Minyabá’ kelletlenül fogadta. Nem szerette, hogy más nézze, mikor ő dolgozik. — Áldást a munkára, Minyabá’! — Istennél az áldás, — felelte Minyabá’ szokásból — hanem a maggal megrekedünk, tiszteletes ur. — Igazitjük valahogy. Hát nem kapott eleget? — Kapni kaptam, hanem az a vén átok szü- iköcskén mérte s amint nézem, ez a föld is nagyobb mint ahogy gondoltam. — Hány vékát hozott, Minyabá’? — Tizet istálom, kereken tizet, ahogy mondám. A pap lépésre fogta a földet, mutatni akarta, hogy ő is tud valamit. Meglépte a hosszát s a bét bütüt. Téglaformáju volt, hát könnyen szá- mi thatott. — Ezer öl ez Minyabá’! . . . Nem is tiz, hanem csak öt véka kell belé. (Folytatása következik.)
