Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-01-28 / 4. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA melegedik kétségbeesett küzdelmében, hogy szinte az időt sem számítja ... Még csak egy pár darab van hátra. — Csak ezeket el tudjam hengeriteni, nem lesz semmi baj — dörmögi. Hanem hiába erőlködik, nem megy. Nem sikerül. Kevés az ereje. Pedig a kétségbeesés ugyan megsokszorozza erejét. Homlokáról csurog az izzadság ... A szél rémségesen sivit a mély, keskeny bevágásban... Egy pillanatra megáll, hogy veritékes homlokát megtörülj e. E közben hallja, hogy a vonat már közelben dübörög. .. Rémülten kiált fel és rohan a vonat elé... * * * Otthon, az őrházban pedig ez alatt a kis gyerekek játszadoznak egymással, meg egy kis nyulacskával. Magukra vannak, mert a Jézuska — már t. i. édes anyjuk — a másik szobácskábán, mely egyúttal olyan amilyen váróterem is, a karácsonyfát díszíti olcsó holmival. Egyszer nyílik az ajtó és belép egy környékbeli atyafi, az őrnek jó ismerőse, hogy a fél óra múltán induló olcsó vonatot bevárja. A kis nyúl sem gondolkozik sokat, hanem egy kettőre kint van a szabadban és aló! — vesd el magad, nyargal a világba. A gyerekek persze sajnálkozni kezdenek a muczika után. Különösen a két esztendős Katus- ka sajnálta nagyon a fülest, hogy keserves zokogásra fakadt. Ezt meg már csak nem tűrheti a nyolcéves Jóska! Uccu neki, utána iramodik a nyuszinak. Megfogja biz ő!... Gubajecz Mihály, az őr, lélekzetfogytával ér az őrház közelébe, hogy a dinamitpatrónokat lerakja a sinekre. Alig-alig lesz rá ideje, mert a vörös lámpák már látszanak ... Ekkor látja meg, hogy fia meg egyenesen a vonatnak fut... Rákiált, de a gyerek a dübögéstől nem hallotta, vagy hogy a nyúl foglalta le annyira a figyelmét? Elég az hozzá, a gyerek mint a megháborodott, fut ... fut .. . fut . . . egyenesen neki a gépnek ... a halálnak. . . . A nyomorult őrön egy szempillantásig a kétségbeesés vett erőtt: fiát mentse-e meg, — a vonatnak lesz vége! — vagy hogy a vonatot? — fiát kell feláldoznia ... Fia csak egy személy . . . a vonaton százszámra ülnek . . . ő most nem apa . . . vasúti őr . . . De a fia?! . . . Csoda, hogy szegény eszét nem vesztette . . . Talán öntudatlanul, de mégis lerakta a dinamit- töltényeket. — Én Istenem, én jó Istenem! . . . sóhajto- zás közben. Fia felé tekint. Éppen akkor esett el a gép előtt . . . Szivhasitó sikoltással hanyatt vágódik szegény apa . . . Fiam! . . . Fejét belevágja egy kődarabba, vére megexed. Elveszti eszméletét . . . Mi lesz a sok utassal? A vonattal? . . . * * * Szobácskájábán tér magához. Lakása zsúfolva van utassal, a kik közül az érzi magát boldognak, a ki kezet foghat vele s a ki gyűrűjét, óráját, láncát, nők ékszereiket takarójára rakhatják . . . No, mert hogy a teljes erővel rohanó vonatot sikerült a sziklák előtt pár lépéssel megállítani. A sok utas megmenekült . . . A mint Gubajecz magához tért, első szava is az volt: — Szegény kis Mihókom, édes fiacskám! . . . És keserves zokogásba fog. Az utasok megdöbbentek. Azt hitték, hogy a szegény őr a nagy izgalomban megháborodott. De még jobban bámultak annak, a mi azután történt. Odafurakodik egy kis fiú az ágyhoz és megszólal : — Itt vagyok, édes apám! . . . Nincs semmi bajom ... A vonat átszaladt fölöttem . . . Hej! dehogy volt tovább beteg Mihály! . . . Dehogy volt! . . . Sőt felugrott ágyából, átölelte fiacskáját és bizony — no lám! — nagy nevetve táncra penderedet vele. Ugrálása közben véletlenül a tökörbe pillant. Megáll . . . Hátra néz, mintha valakit keresne. . . Megint a tükörbe néz . . . Aztán fejéhez kap és felkiált: — Megőszültem! ... És ismét sírni kezd. Hanem hamarosan megvigasztalták őt az általa megmentettek. Nem is maradt más emléke erről a ránézve igen nevezetes karácsony estének, mint az ősz haj. Nem-e? Dehogy is nem! Hát a tömeges emberélet megmentéséért méltán elnyert arany érdemkereszt? Hát az igazgatóság dicsérő okmánya, mely egyúttal két fok át- ugrásával őt előléptette? Hát a jó Isten segítő kegyelme, mely ily hősies tettre képessé tette?
