Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-09-02 / 35. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA BF51—ir=-—- ir==ir=innr=ii--------ír ir=im 1 A Boldogasszony dervise Irta: Tóth Béla. BE*-----itg'.i. i ■ ' iE====iF=inni=ii------ír-- .............n—in (Nyolcadik folytatás.) Egyszerre fölkapta a fejét: — Ahá, jó, hogy itt vagytok még. Fiam uram azt hiszi, hogy megszökteti az én keresztvizem elől az unokámat ? Rosszul hiszi! Akárhová mentek széles Magyarországon, mindenütt elér benneteket az esztergomi érsek keze... Most legott megjelentem ő eminenciájának, hogy micsoda vio- lentia, micsoda raptus készül itten... Hogy az én istentelen fiam ellopja gyermekét, csakhogy eretnekké tehesse... Takarodj, takarodj innen, gonosz! Most már tudom szándékodat. De szembeszállók vele és gátat vetek neki! Ismét a pulpitusra görnyedt és egy hófehér' pergamenlapra kicirkalmazott nagy vonásokkal ezt irta: “Eminentissime ac Reverendissime Domine Cardinalis...” Mikor a harmadik szónál járt, már maga volt a szobában. És mire az ötödik szó végére jutott, szekér zörgött az ablak alatt. A nagytiszteletü ur fölemelte pennája hegyét a pergamentről. Mintha valami különöset hallott volna. A kocsi zörgése hirtelen megszűnt. A föld nyelte el azt a szekeret vagy megállt? Csönd volt, csak az őszi alkonyat szele suhogtatta kint a jegenyéket. Aztán egy nagy, fájdalmas, éles asszonyi jaj szó hallotszott kint a ház előtt. A reverendissimus lecsapta a tintával teli pennát a drágalátos pergament közepére. Nagy ma- szat fröccsent szét ott. De nagytiszteletü Sólya Gáspár uram nem törődött vele. Esze nélkül rohant ki az iróházból. X. Egész éjtszaka nagy sürgés-forgás volt a pa- rókhián. A leeresztett ablakkárpitok hol megvilágosodtak, hol elsötétedtek, amint szövétnekkel jártak a szobákon végig. A pitvarban akkora tűz égett, hogy ökröt lehetett volna mellette sütni; pedig csak arra való volt, hogy egy termetes, derék asszonyság olykor egy kis herbatéát melegítsen rajta. A nagytiszteletü ur hosszú léptekkel méregette végig iróházát és minduntalan kifordult a pitvarba, egy-egy halk szót váltani azzal a négy tagba szakadt némberrel. Kelemen deák pedig az ágyasház ajtaja előtt üldögélt egy zsámolyon, két tenyerébe temetve arcát. Éjféltájt a deák egy szál zekében, hajadonfőtt nekivágott a városnak és csakhamar visszatért nemes Borbély Sámuel urammal, az orvosdoktorral. Aki csak egy óra múlva távozott és a küszöbön azt mondta: “Bármi lészen, hívjanak, mert veszedelem vagyon.” Mindezt látta és hallotta Fiald dervis, hűségesen lappangván a sövény mellett. Észre se vette a jámbor, hogy vékony kék palástját már egész által járta az őszi éjszaka permetege. Csak egyre csóválta nagy mozsársüveges fejét. Aztán egyszerre fölkerekedett és sötéten, nesztelenül, mint az árnyék, átsurrant az utcán a templomhoz. Ott meglapult a kapunál és tapogatózva kereste a kulcs lyukat. Mikor megtalálta, lábujj hegyre állt és halkkal bekiáltott rajta: — Hé, Nagy Boldogasszony, jó Mirjám! Én vagyok az, Halil, a te dervised! Emlékszel még milyen szép tisztességet tettem néked tavaly, mikor a derék Kelemen deákot, az én szegény életem megmentőjét, összesegitetted az ö édes párjával? Tizenhetet fordultam előtted, Mirjám, a nagy Mevlevi Dselaleddin Rumi rendje szerint! Érdemes hát, hogy meghallgass engemet. Baj van, Boldogasszony, nagy baj! Akkora, hogy hozzá képest a vén papok civódása csupa semmi, pedig bizony az is baj. Beteg a menyecske, nagyon beteg. Ne engedd, jó Mirjám, hogy meghaljon, mikor életet akar adni. És könyörülj azon a zsenge kis csemetén is. Melegítsed, ne érje fagy. Terítsd reájok a te szép bársony palástodat. Mit, szép bársony palást? Ha te ezt a jó dolgot megcselek- szed, veszem a botomat, meg se állok Indiáig és onnan hozok neked lahuri selymet, palástnak valót, olyan drágát, olyan gyönyörűt, aminőt még nem látott a világ! Hallgass meg engemet, Boldogasszony, Mirjám! Hallgasd meg a te dervisedet! És Halil efendi bekandikált a kulcslyukon. A határtalan, üres sötétségben csak egy parányi kis piros pont tündöklőit, mint egy izzó rubintkő: a nagy oltár örökfénye. De mégis, mintha fölötte, mögötte meglibbent volna valami könnyű, homályosan csillanó fehérség. XI. Hajnalhasadtakor lóhalálban érkezett Czegléd- ről a tiszteletes. A dervis tárt előtte kaput. — Köszönöm, Halil efendi, hogy stafétát küldöttéi hozzám, — szólt Dienes Péter. Megjelent most az ámbituson a reverendissimus is. — Kerüljön beljebb, nász uram, — mondta csöndesen. — Ilyen nagy bajban nincsen harag. — Köszönöm, — válaszolt a tiszteletes. — Jó nekem idekint is. Sőt jobb, itt az isten szabad ege alatt. Ottbenn mindig azt hinném, hogy rám szakad a ház. (Folytatása következik.)
