Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-09-02 / 35. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 Valamit árul szegény. Pénzed nincsen, hogy vehess tőle valamit. Kíméletlenül becsapod az orra előtt az ajtót? Vagy szólsz hozzá nehány jó szót, és megkínálod egy csésze kávéval? A kórházba készülsz beteget látogatni? Pénzed nincs, hogy virágot vihess. De ott fekszik előtted az asztalon a bibliád, vagy a Reformátusok Lapja. Vájjon elviszed-e és felolvasol-e belőle nehány sort? Nem gondolod, hogy a hervadó virág helyett, hervadhatatlan lelki ajándékkal is tehetünk jót? Egyházad súlyos terhek alatt roskadozik? Pénzed nincsen, hogy nagyobb adományokkal segíteni tudjál. De vájjon szoktál-é imádkozni lelkipásztorodért, hogy el ne csüggedjen? Ott vagy-e hűségesen minden vasárnap a templomban és hivo- gatod-e magaddal szomszédaidat? Terjeszted-é az egyház 34 éve fennálló egyetlen hivatalos lapját? Viszel-e kézenfogva gyermekeket a vasárnapi iskolába? Emeled-e a konfirmándusok számát? De nem folytatom. Egyenlőre csak feleljünk ezekre a kérdésekre a legjobb lelkiismeretünk szerint. Takaró Gézáné. ni------^ir= M".-mr=ir=innr=ii=——ir^—- -ir==in 0 0 0 REFORMÁTUS ÖNTUDAT. 0 0 .... ír-------II—innr=ir=-^-ir ÖNÁLLÓ EGYHÁZTAGOK. A s. norwalki egyház félévi közgyűlése többek között egy olyan kérdéssel is foglalkozott, amely egyike a mi egyházi életünk legégetőbb kérdéseinek. Sürgette ugyanis azokat az ifjakat és leányokat, akik önálló keresettel bírnak, hogy a saját nevükön legyenek egyháztagok. Nálunk ugyanis még mindig általános gyakorlat az, hogy egy családból tulajdonképen csak egy: a családapa a fizető egyháztag. A család többi tagjai csak azon az alapon tagjai az egyháznak (nem számítva ide a lelki alapot: a konfirmációt) hogy az édes apa, esetleg az özvegy édes anya, egyháztag. Lehet, hogy az a felnőtt ifjú vagy leány jóval többet keres, mint az édes apja, de ez teljesen mellékes. Addig, amig meg nem házasodik és igy külön családot nem alapit, a fiú nem lesz önálló egyháztaggá. A leány pedig még akkor sem, amikor már férjhez ment. A lehető legnagyobb képtelenség ez. A konfirmációban fiainkat és leányainkat fölvesszük a “felnőtt,” a “teljes jogú” egyháztagok közé, akik attól fogva önmaguk felelősök a saját lelki életükről. Azonban sem szavazati jogot nem adunk né- kiek, sem azt nem kívánjuk tőlük, hogy a saját nevükön legyenek tagjai az egyháznak. Papiroson megvan ugyan az egyházi “nagykorúság,” de a valóságban nincs. Ifjúságunk csak olyan “lógós” az egyháztagok között, aminek megvan az a természetes következménye is, hogy nem nevelődnek rá az egyház anyagi fenntartásának nagy kötelességére. Érezzük ezt minden egyházunkban s a legtöbb gyülekezetben meg is van a törekvés az úgynevezett “egyéni egyháztagság” behozatalára s ahol ennek megvalósításához hozzákezdtek: ott kivétel nélkül meg is van a mozgalomnak az eredménye. Egyik helyen kisebb, másik helyen nagyobb mértékben, de mindenütt van valami eredménye. Ifjúságunk készen áll arra, hogy leikébe fogadja est az Igét is, de a magvakat hinteni kell. Nekünk, felnőtteknek kell hintegetnünk, amint tette azt a s. norwalki közgyűlés is. Lehet, hogy a magvak közül némelyek az útfélre esnek, de lesz bőven olyan is, amely jó talajba kerül s teremni fog harminc, hatvan, némelyik százannyit is! Presbiteri és közgyűléseinknek mindenütt és állandóan foglalkozni kell az egyéni egyháztagság kérdésével. «€IEIEIEIBB&s> KERESZTSZÜLŐK ÉS KONFIRMÁLÓK. A Bridgeporti Első egyház hírei között olvashatjuk, hogy ebben az egyházunkban régi gyakorlat szerint nemcsak a szülők, hanem a keresztszülők is részt vettek a konfirmációi ünnepélyen. Nemcsak mint érdeklődők vettek részt, hanem kifejezetten mint keresztszülők voltak jelen. Egyházi életünk apró eseményei és egyes jellemző vonásai igy tárnak föl előttünk olyan dolgokat, amelyeknek általánossá tételére a legnagyobb erővel kellene törekednünk mindenütt. A keresztszülők annak idején arra tesznek Ígéretet és fogadást, hogy őrködnek az ő kereszt- gyermekük vallásos nevelkedése felett és ügyelnek arra, hogy azok az Isten nevének és szent vallásunk igazságainak ismeretében növekedjenek föl. Gyermekeink a konfirmációban éppen erről tesznek bizonyságot s igy a konfirmáció nemcsak a gyermekre és a szülőkre nézve képez jelentős eseményt, de jelentős esemény az a keresztszülőkre nézve is. Jele és bizonysága ez annak, hogy a kereszteléskor tett ígéretüknek már akár közvetlenül, akár közvetve, de eleget tettek. Jelenti azt, hogy Ígéretük alól mintegy fölmentést nyernek. Nem a keresztszülei tisztség alól nyerhetnek fölmentést, hanem ama felelősség alól, amelyet annak idején magukra vettek. Egy léleknek a felelősségét vették magukra. Ha tudatában voltak e felelősség nagy fontosságának: vájjon nem nagy esemény-é rájuk nézve is, hogy e felelősség alól fölmentést nyernek? Valóban, a konfirmációnál mintegy hivatalból ott kellene lennie minden keresztszülőnek.
