Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-08-05 / 31. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ir= ------ ■ir==ir=innr=ii------ír- ir==in A Boldogasszony dervise 1 Irta: Tóth Béla. mű-----itcr-j,"-.": ii—i—ir=innr=ir:^=-ii n—mi'in (Negyedik folytatás.) — Jól beszélsz, pap ur. E szerint ti mind testvérei vagytok egymásnak, mert egy Isten teríti rátok az ő palástját? A reverendissimus szinte elmosolyodott; hiszen ha ilyenek a kérdések, a jövő héten már kőmive- sek és ácsok dolgoznak a Nagy-Boldogasszony templomán. — Úgy vagyon, tekintetes kádi, feleié elégedett szívvel. A mi tanitó-mesterünk, az Ur Jézus Krisztus mondotta elsőben ez világon, hogy mind atyafiak vagyunk és úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint minmagunkat. — Derekasan mondotta. Becsületére válik. És aki nem szereti az ő felebarátját, az vétkezik? — Nagyot vétkezik, biró uram, válaszolt Sólya Gáspár, és azt érezte, hogy boldog hízásától feszül a reverendáj.a — Mindezt jó tudni nekünk, müzülmánoknak, szólt a kádi, csöndesen cirógatva szép fekete sza- kálát. Hát most hallgasd meg a pörös kérdést; mert ezeket csak úgy mellesleg kérdeztem. Élt valamikor, valahol két becsületes keresztyén, akik ugyan más-más módon, de csak egy Istent imád- tanak. Az egyiknek volt egy legényfia. A másiknak nem volt fia, hanem volt kertje és abban a kertben nyílott egy szépséges rózsaszál. A nagytiszteletü ur ráncba szedte a homlokát. Mit emlegeti ez a török a keresztyének rózsáskertjeit? A kádi pedig tovább beszédeit: — Az a legény igen derék, becsületes és tudós ifjú volt. És egyszer nagy betegségbe esék. A szive fájt neki. És tudta, hogy a szive nem gyógyul meg, mig az övé nem lesz az a szép rózsaszál . .. — Engedelmet kérek, kádi uram, vágott közbe a reverendissimus, orvosdoktor preskribálta nékie ezt a medicamentumot ? Amit azért kérdezek, mert az én időmben a szüfájósokat még nem szokták rózsaszálakkal kúrálni. . . — Pap uram, szólt Ahmed efendi meglehetős dercésen, kegyelmedet én nem azért hivattam ide, hogy a jeles orvostudományban vetélkedjünk; mert ahhoz egyikünk sem ért. Kegyelmednek kutya kötelessége elhinni, hogy ama derék legénynek a fájós szivét csakis az az egy rózsaszál gyógyíthatta meg. . . És azt az orvosló rózsaszálat meg is kaphatta volna a beteg fiú, ha a tulajdon apja nem tiltja el tőle... — Rogo humillime! kiáltott a plébános, már azt is elfeledvén, hogy törökkel beszél. Annak az apának igen nyomatékos argumentumai lehettek, mikor igy Ítélte meg az ő fiának dolgait... — Nyomatékos argumentumok? szólt a kádi egyre bosszúsakban. Hát nem volt a rózsáskert ura becsületes úriember és egy Isten imádó keresztyén, éppen olyan, mint ő? Nem volt az a rózsaszál tiszta, ártatlan és szemérmetes? Hallod-e pap, én attól tartok, hogy a ti templom nevű házatok nem igen fog fölépülni, ha te nékem kétféleképpen beszélsz. Mert az imént olyasmit mondottál, hogy ti keresztyének atyafiak vagytok és szeretitek egymást. Mostani beszédedből pedig épp az ellenkező sül ki. Hát atyafiság ez, szeretet ez? Nagytiszteletü Sólya Gáspár uram nagy verej- tékcsöppeket törült le a homlokáról. — Érdemes biró, mondá szinte nyögve, én azt hiszem, hogy ennek a dolognak semmi köze sincsen a jászberényi Nagy-Boldogasszony templomához. — Jól van, pap uram, szólt a kádi mogorván. Akkor hát eredj. Ne beszéljünk többet erről a pörös ügyről. Én tanácsot kértem tőled. Te nem tudsz adni. Ne pocsékoljuk egymás idejét. Lehet, hogy talán későbben még eszedbe jut valami okos dolog. Azt ird meg nékem levélben. Három napig várok az írásodra. Mostan pedig jó estét kivánok te kegyelmednek. V. Nagytiszteletü Sólya Gáspár uram halálos betegen érkezett haza Jászberénybe. Úgy szedték le a kocsiról párnástul, és mindjárt bele is fektették nyoszolyájába. Két napig nem bocsátott magához embert az öreg ur. Harmadnap virradóra rettenetes szélvész kerekedett és a Boldogasszony templomának tetejét végképpen lesodorta. A szomorú omladék csonkán, csupaszon meredt a levegő-égbe. S a reverendissimus mindezt látta az ő ágyából. Egy óra múlva lovas ember vágtatott Hatvan leié, süvege mellé tűzött levelet vivén. Este aztán visszatért a parókiára; és övébe nagy pöcsétes pergament vala szorítva. . . .Az a pergament mai napig megvagyon valamely levéltárban és török írásának, tudós emberek fordítása szerint, ez az értelme: A mi alul van írva, megerősítem. A legszegényebb ember (Allah irgalmazzon nékie!) Ahmed ben Musztafa, hatvani kádi. (Folytatása következik.) BEKÜLDTE-É MAR az előfizetését? Nézze meg a cimszalagot s ha lejárt, ujitsa meg az előfizetést.
