Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-07-22 / 29. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA □E 0 30BBE A Boldogasszony dervise Irta: Tóth Béla. 30 □ O QE 3QQE (Második folytatás.) De csak ennyit mondott: — Takarodj, takarodj a szemem elöl, te istentelen és ne lássalak többé. Ez azonban éppen elég volt Kelemen deáknak. Illedelmesen meghajtotta magát az atyja előtt, aztán befordult szobájába és nemsokára a Zagyva partján látták őt menni, könnyű kis zöld palástban, a hátán kobozzal, mint aki sétálni indul a füzesbe. Pedig a jó Kelemen deák a nagy világnak vágott neki. ÍJ Ment, mendegélt a szegény fiú, maga se tudta merre. Csak később vette észre, hogy a hatvani országúton ballag. Neki ugyan mindegy volt akár Hatvan, akár Gyöngyös, akár Apáti felé megy; csak épp Czegléd felé nem ment volna a világért sem. Mert szörnyű, keserves szégyenkezéssel gondolt Czegléd városára, ahol a szép, a jó Rozsály boldog reménykedéssel várja őt. Mi dolga lehet ottan olyan bjdosó peregrinusnak, aminő mostan ő? Kivert kutya módjára oldalogjon a kis kert sövénye körül, és Dienes Péter uramnak jussa legyen ráförmedni: “Mit csavarogsz itt, te nebuló?” Lesütött fejjel bandukolt a gyepes gyalog-uton és még azt sem hallotta, hogy a feje fölött a levegő-ég kis hegedőse, a szántókamadár énekel. Amint így ballagna, szinte belebotlott valami furcsa török emberbe, aki az ut szélén kuporgott. Ilyen törököt még nem látott Kelemen deák. Nem turbán volt a fején, hanem megfordított mozsár- formájú, magas süveg, durva sárga nemezből való. Egész alakját bő kék palást burkolta be. És ez a csodálatos szerzet meg se moccant, mikor a fitt hozzája lépett; csak összehuzódva ült a földön és mintha mereven bámult volna maga elé. “Mi leli ezt a törököt?” gondolta magában Kelemen deák és az ember arcába pillantott. A török sovány, sárga ábrázata halavány volt, akár csak kifutott volna belőle minden vér. És ebben volt egy kis igazság. Mert a kék palást körül tiszta piros volt a pázsit: a süveges ember sürü vértócsában ült. Kelemen deák a vállára ütött: — Mi bajod van te? A török erre felvetette bágyadt pilláit és elhaló szózattal, tiszta olasz nyelven igy felelt: — Nem értem a beszédedet. De ne is szólj hozzám. Nékem mostan meg kell halnom. — Nem addig a, barátom, vágott közbe Kelemen deák olaszul. Mondd, ki sebesitett meg? A török véghetetlen nagy nyugalommal szólt: — Engemet az Isten sebesitett meg. — Az Isten? Ugyan mivel? — Az ő akaratjával, ami jobban vág minden fegyvernél. Dervis vagyok. Budára törekedtem Konstantinápolyból. De az Istennek nem kell az én zarándoklatom. A lábamban megpattant egy ér és a véremet most a föld issza. Eredj és hagyj engemet meghalni. Isten rendelte ezt igy. — Igen ám, barátom; csakhogy az Isten azt is rendelte, hogy én erre jöjjek. Ha nem akarja, hogy tovább élj, nem hozott volna engemet a közeledbe. Mutasd csak a lábadat. . . A dervis megösmerte, hogy ez az ifjú igazat és okosat beszél. Kinyújtotta palástja alól ösztö- vér lábát, melyből a bokája fölött vastagon csurgóit a sötét vér. Kelemen deák Padovában megfordult az orvos iskola tájékán is. Tudta, mi a teendő. Iziben le- hasitott a maga zöld palástja széléből egy pólyának való hosszú darabot, hogy lekösse a megszakadt eret. A dervis azonban azt mondta: — Zöld szövet az én testemen nem lehet. Mert a zöld a próféta színe. Én pedig nem vagyok emir. — Sebaj, jó ember. Hát majd szakitok a te palástodból. Az kék. Szóla Kelemen deák és meg is cselekedte. A vérzés nyomban elállóit, mihelyt a kötés leszorította az eret. A dervis hagyta, hogy elbánjanak vele, aztán megszólalt: — Szomjazom. Tégy velem másik nagy jót: adj innom. A deák fölkapta a zarándok kobakját, elszaladt vele a patakra és visszasietett a friss itallal. A dervis nagyot húzott belőle és azonnal egészen megéledt. — Köszönöm, mondá aztán. Halil dervissel két nagy jót tettél és ő háladatos szolgád néked. De ki vagy te, jó keresztyén? Kobzot látok a hátadon. Muzsikus vagy ? — Muzsikus nem igen; talán inkább olyan poéta-féle. A dervis arca mosolygás derűjétől világosodott meg. — Poéta? Hiszen akkor mi testvérek volnánk, mert én is poéta vagyok. Engem ugyan az Isten arra méltatott, hogy keringéssel hirdessem dicsőségét : mevlevi, vagy mint ti hívjátok: táncoló dervis vagyok. De mellesleg arra is ráérek, hogy gházelekben magasztaljam ez világ szépségeit, melyek mind Istentől valók. Hát mikor verselek is, csak őt dicsérem. (Folytatása következik.)
