Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-05-20 / 20. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Bl------IE ■ lfc=H=JE]Hl=ll;!-r-rrlE'-'-'............... rr^lO 1 AZ UJ SZOMSZÉD □ 0 0 Irta: Bartóky József ni—— ir=-- ■ iG===][=]rant=]r=—ii= . ■■.)f=ifi Mikor a boltosoknál való bevásárlások elvégzése után Török Pál megállt kocsijával 'az uradalmi ház előtt, olyan bizonyosra vette, hogy a bérlet dolgát egy-kettőre elvégzi, hogy még az istrángot se vette le. — Mindjárt jövök! — szólt oda a feleségének. — Addig gondolkozzál, hogy nem felej- tettünk-e el valamit ?! Török Pál bement a tiszttartói házba, Törökné meg a kukoricaszár ülésen szépen számbavette, hogy mi mindent vásároltak? A lugkövet, a sót, a borsót megvették, az olaj is megvan, a lámpabél is megvan. De ni, gyufát nem vettek! Nem baj, —- gondolta magában Törökné —, hiszen van még odahaza egypár pakli s igy még jobban takarékoskodnak majd vele. Úgyis rettentő drága volt minden s nagy csomó pénzt hagytak itt, de hát többet kell venni egyszerre mindenből, mert hiszen minden héten nem szaladhat be az ember a szedres-zugi tanyákról ide a városba. Ami különben voltaképen szerencse. Mert igy kevesebb az alkalom a pénzköltésre. Aki nem akarja a pénzét az ablakon kidobni, az csak maradjon odakinn a tanyákon, minél messzebb a várostól, mert itt nagyon sok a kisértés. Imhol a gazdalányok s menyecskék, lám, már selyemharisnyában járnak és olyan átlátszó a ruhájuk, hogy pirulás nélkül nem lehet rájuk nézni! Nem is foghatja fel az ember, hogy az idevalósi gazdák s gazdalegények miért nem pofozzák ki a házból az ilyen megveszett fehémépeket ?!. . . Töröknének bőséges ideje volt arra, hogy az élemedett asszonyok benső örömével jóízűen ki- haragudja magát a péntekhelyi léha népek miatt, mert az ura csak nem jött, csak nem jött! Nagysokára aztán egyszer mégis csak megnyílt a tiszttartó ház kisajtaja, kilépett Török Pál és úgy bevágta maga után az ajtót, hogy csak úgy dör- rent. Az asszony kérdőleg nézett haragos emberére, de az se szó, se beszéd, hirtelen föllépett a kocsira, közibe vágott a két lónak s jóformán csak akkor zöttyent le az ülésre, mikor a kis lovak ijedten elrántották a kocsit. A köves utón rettenetesen zörgött a kocsi, de akárhogy zörgött is, az asszony mégis csak hallotta, hogy az ura olyan kegyetlenül káromkodik, hogy az még tőle is soknak tetszett. Mikor a Messzer-kocsmánál letértek a köves útról, a zörgés megszűnt, de a káromkodás csak folytatódott. Törökné ismerte az urát s tudta, hogy amig kedvére ki nem káromkodj a magát, addig nem lehet vele okosan beszélni, hát megvárta az utolsó dörgést is s csak azután szólalt meg: — Hát mit mondott a tiszttartó ur?! — Mit?! Hát hogy a hollók vájnák ki azt a vaksi két szemét, azt mondta, hogy: nem adhatja nekem a földet, mert a gróf mást rendelt! Itt Török Pál megint belejött a káromkodásba, a felesége meg elálmélkodott és elhült. Hogy a gróf nem nekik adja azt a húsz holdas bérletet, amelyik az ő tulajdon tanyájuk mellett van?! Hát miért adja a szedres-zugi földeket kis embernek bérbe, ha a szomszédot semmibe sem veszi, holott az a szomszéd, akinek tulajdonföldje is van, csak előbbvaló mindenféle nincstelen embernél ! — Mondta kend, hogy már benne vagyunk? —- kérdezte az asszony, mikor az ura valameny- nyire kikáromkodta magát. —• Persze, hogy mondtam — szólt Török Pál —-, hogy az Isten csudájába ne mondtam volna?! Azt mondtam a tiszttartónak: nézze uram, ez az a húsz hold, amit az a Szabó birt, aki harmadéve elesett s akinek a felesége aztán elherdálta, amijük volt és elment Pestre rosszalkodni; aztán én vettem át a földeket tőle a tiszttartó ur tudtával és mert annak a földnek most az ősszel jár le az árendája, hát ezt a bizonyos földet akarom én, mint mesgyés szomszéd, a magam nevére íratni tizenkét esztendőre! — Hát azt mondta-e kend, hogy a mi fiunk is a háborúban van, aztán mióta ottjár, a felesége meghalt és két unoka maradt a nyakunkon ?! — Mondtam! — Aztán mégsem adja? — Nem adja! Mindenre csak azt felelte, hogy: értem én, hogy mit akar kend, de semmi áron nem adhatom, mert a fiatal gróf, aki fogoly Muszkaországban, onnét azt irta, hogy van neki ott egy jó embere, egy száldobosi ember, aki neki puccerja volt, hátha a szedresi zugban van üres bérföld, azt annak a bizonyos puccernak a nevére kell írni azonnal s annak az apját az ősszel bele kell ültetni a tanyába! Az asszony csak sápadozott: — Hogy ilyet is megér az ember! Aztán csak bele kell nyugodni! — Nyugszik az ördög! — harsant fel megint az indulat Török Pál keserű szivéből. — Hogy én ebbe belenyugodjam?! Én tűrjem, hogy a péntekhelyi határba, a szedresi zugba egy száldobosi ember befészkelje magát? Nem én, ha addig élek sem! Csak hadd jöjjön oda az a vén száldobosi ember! Tudom megkeserüli, mert én megszalaj- tom onnét s nem hagyok neki békét, amig vissza nem megy oda, ahonnét jött! (Folytatása következik.)
