Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)

1933-04-29 / 17. szám

6

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

mi' - u= 'll —i[=innr=nr=]i -----j[^=)g

GYERMEK KERT. 1

□ □ Rovatvezető: Csontos Béla, lelkész.

ni-----ii—........~'ii==n=iBEiEdr::=^=i[: ■ h=7T7-=tJei

MIT TANULUNK A VASÁRNAPI ISKOLÁBAN ÁPRILIS 30-ÁN ?

Az utolsó két leckében arról volt szó, hogy Jézus mit vár azoktól, akik Őt követik. Az Ő beszédeiből mindenki azt hitte, hogy csak a felnőttekkel törődik. Azt gondolták, hogy neki nincs ideje a kicsinyekkel foglalkozni. De csakhamar észrevették, hogy Jézus a gyermekeket szereti, velük is beszélget. Fiuk és leányok állták körül sokszor és figyelték Őt. De nemcsak szerette őket, hanem példának is állította a felnőttek elé. Jézus becsülte a gyermekekben az alázatosságot, a lelki tisztaságot, az engedelmességet, az ártatlanságot. És azt mondotta a felnőtteknek, hogy legyenek hasonlók a gyermekekhez.

Olvasd el a Márk ev. 10 r. 13—16 verseit. Mond meg, mit tettek a tanítványok, mikor kis gyermekeket vittek Jézushoz? (13 v.) Mit szólt Jézus? (14 v.)

Egyszer pedig egy gazdag fiatalember ment Jézushoz. Olvasd el az egész történetet a Márk ev. 10 r. 17—27 verseiből. Mit kérdezett ez Jézustól? (17 v.) Mit felelt Jézus? (19 v.) Mi fogyatkozást talált benne Jézus? (20 v.) Hogyan fogadta Jézus tanácsát? (22 v.) Figyeld meg, miért nem mehetnek be Isten országába a gazdagok? Miilyen gazdagok nem mehetnek be? Mi a különbség a 23 és 24 vers között ? Mit mondott Jézus az Isten országába menetelről? (25 v.)

Aranyige: Amint akarjátok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ti is aképen cselekedjetek azokkal. Lukács ev. 6 r. 31 v.

[=1 □ 1=] □ 1=] E3=0

AZ ARANYRUHA.

Egyszer volt, régen volt, hogy a tündérkék aranyruhát varrtak. És mikor elkészültek vele, odaadták egy kis leánynak, aki épen arra járt és bezörgetett a tündérpalota ajtaján ezzel:

— Ugyan édes kis tündérkéim, adjátok nekem azt a szép csillogó ruhát, amelyet ma éjszaka álmomban hordtam.

— Épen most varrtuk meg, jókor jöttél, neked adjuk, felelték a tündérkék. De van ám egy kikötésünk. Ha valaki kívánná az aranyruhát és fel akarná venni, ne irigykedj, hanem add át neki, hadd gyönyörködjék ő is benne.

— Hogyne édes kis tündérkéim, meg is teszem. És azonnal fel is vette az aranyruhát. Köszönt szépen és elment.

Alig ért ki, már is mindenki megbámulta és megcsodálta. Valaki mindjárt meg is szólította és kérte, hogy adja neki oda kölcsön a ruhát egykét percre.

Épen akkora kis lány volt, mint ő maga. Csak a ruhájuk különbözött. Az övé messziről csillogott, a másik leánykáé olyan kopott volt, hogy még a szemet is bántotta.

— Nohát, veled ugyan könnyen elbánok, — gondolta a leányka és minden gondolkozás nélkül azt felelte:

— Dehogy adom, dehogy adom, amíg lehet, magam hordom.

Alighogy kimondta, úgy elszaladt, hogy látni se lehetett. Gőgösen, büszkén lépegetett, azt hitte magáról, hogy a csillagok sem szebbek, mint ő. Amikor a madárkák megszólították és megkérdezték, hogy hová siet és kérték, hogy álljon meg egy percre beszélgetni velük, bizony nem hallgatott rájuk, hanem büszkén tovább ment. Máskor egy szép lepke akart rászállni a ruhájára, de annak sem engedte meg, hanem elfutott előle. Nem is tudta már merre járjon, annyira féltette a ruháját. Ha virágok között járt, már messziről kiáltott nekik, hogy hozzá ne érjenek és elkerülte őket.

Amint igy mendegélt, egyszer csak szembe jön vele egy öreg nénike. Megszólította szépen és arra kérte, hogy menjen vele, mert nagybeteg a kis unokája. Három napja fekszik étien, szomjan. Nem eszik semmit. Nem tud mozdulni sem. De lia meglátná őt a szép csillogó aranyruhában, hacsak egy kicsit is megérinthetné, egyszerre egészséges lenne.

De nem akart oda sem elmenni. Félt, hogy hozzáér a beteg kis lány a ruhájához.

— Nohát akkor, magammal viszlek, szólt az öreg nénike. Majd adok én neked te kis gonosz, amiért olyan irigy vagy.

És felkapta őt az öreg nénike és vitte. Hiába próbált szabadulni, nem sikerült neki. Sirt, ritt hát és potyogott a könnye. Az eső is esett, a ruhája már egészen átázott. De hiába könyörgött, az öreg nénike szive nem lágyult meg.

— Te is kegyetlen voltál mindenkihez. Elkergetted a kopott ruhás leánykát, a daloló madárkákat és a szép lepkét. És hiába kértelek, nem akartál segíteni az én beteg kis unokámon. A rossz szivüek nem érdemlik meg, hogy valaki megsajnálja őket, ha bajban vannak.

És ekkor az öreg nénike arra kérte, hogy nézzen körül. Vájjon mit látott? Látta a Tündérország kapuját, ahonnan az aranyruhát hozta magával. És ott látta az elkergetett madárkákat, a virágokat és a lepkét. Könyörgött nekik, hogy ne mondják meg senkinek, milyen rossz volt hozzájuk. De egyszerre hangos nevetést hallott:

— Buta kisleány, nem vetted észre, hogy a tündérkék az egész utón utánad mentek. Egyszer leányka képében, aztán madárka alakjában, azután lepkévé változtak és úgy beszéltek veled. Bizony, ez az igazság. Még az öreg nénike és beteg kis lány is tündérek voltak.

Az aranyruhás kis lány elkezdett simi. BocsáCsontos Béli