Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-03-11 / 10. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A NAGYKÁROLYI TEMPLOM. Történelmi rajz. Irta: Sárándy István. (Második folytatás) Élt ebben az időben Nagykárolyban egy szabad paraszt, bizonyos Persenczki Máté. Gazdag, fukar és kapzsi. Egyszer csak hallja, hogy távol, Bereg megyében, meghalt egy távoli rokona, neve szerint Szikszó György, csizmadia főczéhmester. A főczéhmester agglegény volt és különcz, világéletében olyan testamentumot csinált, hogy a vagyona szálljon a rokonára, ha van. De az a rokon csizmadia legyen. Ha nem akad efféle, kincses marhái szálljanak a nemes czéhre. Olyat ugrott Persenczki erre a hírre, mintha kígyó csípte volna meg. Hiszen ő rokona a bol- dogultnak, erre nézve megdönthetetlenek a bizonyítékai, de ha jómaga nem csizmadia? Már pedig a végrendeletnek ez a legfőbb kikötése. Hova legyen most, hogy a nagy vagyont el ne szalassza. Végre kigondolt valamit. Ha már ő nem lehet csizmadia, legyen az a fia, Jóska. Igaz, hogy mesterember csak nemes lehet, de hát azt a nemeslevelet meg lehet ám jó pénzért szerezni s akkor rendben van a dolog. Kapta magát s elment a károlyi csizmadiák főczéhmesteréhez, Szalóky uramhoz. Megbeszélte vele az ügyet, fogadja fel inasnak a fiát, ha mindjárt paraszt is. A mig az inaséveit szolgálja, nemes lesz. Majd gondoskodik ő arról. Ha ezt főczéhmester uram megteszi, minden inasévre száz forint veri a markát. Nagy pénz volt akkor száz forint, szörnyű nagy pénz. Éppen “jól jött” Szalóky uramnak. Parolát adott. Jó. Csizmadiainas lesz a fiából, akármi lesz. Úgy lett. Hanem baj kerekedett belőle. A mig Persenczki Bécsben járt, hogy megszerezze a pecsétes kutyabőrt, otthon kitört a háború. A mesterlegények protestáltak, hogy paraszt-inas jöjjön soraikba. Olyan nincs. A mesterség a nemes privilégiuma. A parasztnak attól orra fokhagymás. Különösen méltatlankodtak a gubások, a kik kijelentették, hogy a csizmadiákat ért szégyen folytán még csak a templomban sem ülnek le velük. Ebből aztán napirenden volt a veszekedés. Mivel az egyetlen nyilvános hely, a hol az emberek találkozni szoktak, a templom volt, a református templom czintermében vasárnaponkint izgatott jelenetek folytak le, a melyek verekedésekké fajultak. A verekedésben később nem egyszer haláleset is történt. Hiába volt minden intés, minden figyelmeztetés. Végre is a városi tanács ráirt a református egyház elöljáróságára, hogy ha a verekedések meg nem szűnnek, becsukatja a templomot. Mosolygott ezen kálvinista, katholikus egyaránt. Abból ugyan nem lesz semmi. Micsoda gondolat az, a verekedésekért a templomot becsukni? Sok az ideje főbíró uramnak, ráér tréfálni. 1688 május 6-ának vasárnapján aztán olyasvalami történt, amire nem számítottak sem a megsértődött csizmadiák, sem a berzenkedő gubások, de még maga Szalóky uram sem. Reggel kilencz órakor, mikor a kálvinista templomban kongatni kezdték a gyülekezőt, a főczéhmester is bekilincselte maga után az utcza- ajtót. Kapcsos zsoltár volt a hóna alatt, nyilvánvaló bizonyságául annak, hogy Isten dicséretére siet. Az utczaaj'tók itt is, ott is kinyíltak s ünnepibe öltözött, komoly arczu férfiak és asszonyok egyengették lábaikat a templom felé. Szalóky uram sietett. Egyházi előjárónak úgy illik, hogy énekkezdésre már a padjában üljön s némán, fejbólintva köszöntse Tiszteletes uramat, amikor a gyülekezetbe bejön, mintha azt akarná mondani: pontosan itt vagyok, jelentem alásan. Hanem a nagy sietség ezúttal mégsem Ígérkezett kiadósnak. A Nagy-u'tca sarkán élénk kucsmalengetések közt feltűnt a Turenecz János uram alakja. Szalóky uram megtorpant, mintha vissza akarna szaladni a nagy szerencse elől, aztán mégis csak előre törtetett, félrekapta a fejét s tette magát, hogy ő most se lát, se hall s egyáltalán nincs tudomása róla, hogy Turenesz uram oldalrohamot igyekszik ellene intézni, még pedig avval a nyílt szándékkal, hogy a derék főcéhmes- tert beérje, hatalmába ejtse, karját a karjába öltse, mindenféle friss pletykával a fejét teletömje, minden harmadik lépésnél megállítsa, vele szembe kerüljön, orra alatt az öklével hadonázzon, megint nekiinduljon, aztán megint megálljon, végesvégül rémülten megiramodjék: “jaj, Istenem, bizony lemaradtunk a prédikációról.” Szalóky uram tehát szügy éhe vágta a fejét, se látott, se hallott, hanem sebes iramodással kezdett loholni végig a Nagy-utcán. Ám Turenecz uram sem az a vadász volt, aki zsákmányát egykönnyen elereszti. Utána rugtatott Isten igazában s fújva, lihegve csakugyan elfogta szerencsésen. — Hahó! Adjon az Úristen szerencsés jó reggelt, Szalóky uram. Ejnye, be savanyú az ábrá- zatja, mintha bizony már jó előre tudná, mimondó vagyok. Pedig dehogy tudja! Dehogy tudja ! De ne siessen már úgy, mert kiszakad a lelkem. (Folytatása következik)
