Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-03-11 / 10. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 hoz minden magyar ember fohászkodik vallásfe'e- kezeti különbség nélkül. Egyik nagytekintélyű egyházi lapunk, a “Református Figyelő” önmagához miéltó bátor hangú cikkben és szigorúan vallásos öntudattal tiltakozik az Ítélet ellen, amely egyébként még a királyi tábla elé megy, ahol bizonyára elégtételt fognak szolgáltatni nemcsak az elitéit lelkésznek, hanem a durván megsértett magyar protestantizmusnak is. A vallási türelemetlenség igy teszi tönkre a legszentebb nemzeti összhangot is. Otthon már hajlandóság mutatkozott arra, hogy Szent István napját mint nemzeti ünnepet, felekezeti különbség nélkül együtt ünnepeljék mindnyájan. Hiszen első királyunk emléke mindnyájunk előtt tisztelt és kegyeletes. Bizonyosra vesszük, hogy ezt a hajlandóságot hosszú időre elsöpörte ez a lehetetlen és elfogult bírói ítélet, amely mélyen sérti mindnyájunk vallási öntudatát. Hogy lehessen elfogadni Szent István napját, mint közös .nemzeti ünnepet akkor, ha a vallási türelmetlenség és bírói elfogultság a közös nemzeti tisztelet címén olyasmire akarja kényszeríteni még a protestánsokat is, ami az ő vallásos meggyőződésükkel homlokegyenest ellenkezik? REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. EGYHÁZAINK PÉNZÜGYI HELYZETE. A jelen rossz gazdasági visszonyok között látjuk, hogy egyházaink pénzügyei rosszabb helyzetben vannak, mint szabad volna. Ha erről beszélünk, egyszerűen rámondjuk, hogy az egész bajnak a rósz gazdasági helyzet az oka. De ha kissé tovább gondolkodunk, reá kell jönnünk, hogy van annak -más oka is, pl. a jelen tagsági rendszerünk. Egyházainknál kisebb vagy nagyobb összegben meg van állapítva az évi tagsági dij. Tudomásom szerint azonban ez sehol sem elegendő a szükségletek fedezésére. Egyházaink reá vannak kényszerítve, hogy mulatságokat s mindenféle estélyeket rendezzenek, — pénzszerzés céljából. Lelkészeink, elöljáróink idejöknek nagy részét ezen mulatságok rendezésére használják föl. Presbitereinket fölhasználjuk jegyek és egyéb dolgok árusítására s egy ilyen tervbe vett mulatság előtt mindnyájan azon dolgoznak, hogy az sikerüljön. Néha sikerül, többször nem. Ha a mulatságok végén összeadjuk a bevételeket és kiadásokat, azt látjuk, hogy a kiadás sokkal több, mint a haszon. Ezeken a mulatságokon többnyire a gyülekezetnek csak bizonyos része jelenik meg, és pedig rendesen ugyanazon része. Ennek következtében a gyülekezet két külön részre oszlik és a következő eset történik: Vegyünk föl pl. egy olyan egyházat, amelynek évenként szüksége van minden egyháztag után 14 dollárra, holott a megállapított tagsági dij csak 7 dollár. A különbözeiét mulatságokból kell pótolni, amelyen az egyik egyháztag mindig megjelenik s elkölt ezen a címen, mondjuk, 14 dollárt. Megadja a rendes tagságT dijat is, és igy az egyház benne van neki egy évben 21 dollárban. A másik nem megy el a mulatságokra; megadja a rendes tagsági dijat s neki benne van az egyház 7 dollárban. Igazság-é ez? Jövőnk érdekében e rendszeren változtatni kell. El kell készíteni évenként a költségvetést és megállapítani, hogy abból mennyi esik egy-egy tagra. Ennek az összegnek kell lennie a tagsági díjnak. Lelkészeink nem szeretik az egyforma szétosztást. Véleményük szerint akinek több van, többet adha't. Ez az én véleményem is, de Amerikában nem lehet ezt követelni, mert itt nincs különbség tag és tag között, polgár és polgár között. Odahaza az egyháztag a polgári állása szerint viseli az egyház terheit. Lehet-é azt itt is megtenni? Amerikában egyforma a jog: miért nem viselhetik akkor egyformán a terhet is? Az ilyen rendszer mellett a lelkész és az egyházi vezetők föl volnának mentve a mulatságok rendezése alól s több időt szentelhetnének arra a munkára, amelyre hivatva vannak. Mostani rendszerünk mellett annyit bajlódunk saját ügyeinkkel, hogy bizony kevés időt és még kevesebb segítséget nyújthatunk azoknak, akik tőlünk várják a segítséget, mint pl. ligonieri Árva- és Aggmenházunknak. A kül- és belmissziói munkára néha adunk valamiit, de többször semmit sem. Elfelejtjük, hogy a belmissziói pénztárból mi magyarok nagyon sok segélyt kaptunk és kapunk még most is. Lelkészeink hirdetik, hogy jobb adni, mint kapni; a gyakorlatban azonban mi az ellenkezőt cselekesszük. Egyházaink közül az fog tudni a legjobban haladni, amelyik a jelen rendszeren leghamarabb fog változtatni. Ha a jelen munkaviszonyok nem is teszik lehetővé, hogy ezt a tervet rögtön megvalósítsuk: beszélhetünk róla, elfogadhatjuk s mihelyt a viszonyok változnak, életbe is léptethetjük azt! Homestead, Pa. Rigó János.
