Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-01-07 / 1. szám
14 Amerikai magyar reformátusok lapja ÁLOM ÉS ÉBREDÉS. Irta: Gárdonyi Géza. Olvasunk néha csudálatos történeteket, s lüktető kíváncsisággal várjuk: mi lesz ebből? Hát az, hogy az iró, mikor már a legzöldebb lehetetlenségbe ragadott bennünket, igy szól: “És ekkor fölébredtem!” A jámbor olvasó, aki ekképpen falnak vezetődött, nevetve vagy elhülve teszi le az olvasmányt, s a legközelebbi alkalommal, mikor megint attól az Írótól kínálkozik valami mulatság, igy szól: — Aha: ez az. De most már nem szed rá: lássuk előbb a végét! Hát én most, nehogy csalafintasággal vádoljon valaki, előre megmondom, hogy ennek az olvasmánynak is az lesz a vége, hogy a történet hőse fölébred. Aki nem szereti az ilyen elbeszéléseket, idejekorán átlapozhatja. Harminc éves vagyok s erdészet a foglalkozásom. Az idén, őszre vártam, hogy kineveznek főerdésznek; akkor meg is akartam házasodni. Mert az idő múlik s a családfáról hullnak a levelek. Hét testvérem közül magam élek csupán; az apám is meghalt; nincs már az élők között, csak az édesanyám. Egy délután az erdőben vagyok, ahol országutat csinálunk. Május tizenharmadika volt ez a nap, de ezt nem a babona kedvéért irom le. Én nem hiszek sem a számokban, sem a jelekben; én egyáltalán nem hiszek semmiben se. Hát mondom: csináljuk az országutat. Egy helyen öles gránitsziklát kell elhordani. Az még a sárkányok korában gurulhatott oda a hegyekről. Vágni nem lehet. Elküldöttem az igazgatóhoz di- namitért. Nem volt nála több, csak hat, de ez is mind régi. Lyukat furatok a sziklába s beleillesztek egyet. Azután meggyujtjuk a kanóc-zsinórt. Várunk negyedórát, félórát is. Már bizonyos, hogy rossz volt a zsinór: valami nedves helyen tartották. Odamegyek és kiakarom venni a dinamitot. Akkor elsül. A láng rámlobban s a robbanás ereje hanyatt lök. Mikor föl akarok kelni, akkor érzem, hogy nincs karom. Bámulva és elszörmyedve nézek a vállamra. A robbanás vállbán szakította el a karomat. A vér bugyogva ömlik belőlem s tócsává gyűl a fü között. Körülöttem siket csöndesség. Két ember van velem. Ezek emelnek föl a földről. Az egyik a derekamat fogja; a másik a térdemet. A legközelebbi fához visznek, leültetnek és nekitámasztanak háttal a fának. S állnak bután és sápadtan. — Emberek, — szólalok meg, mikor az ijedelem dermetségéből ocsúdok. De .nem hallom a hangomat. A robbanástól zug még a fülem. Ezek is bizonyosan siketek. — Emberek, szólok újból. — Kössétek be valahogy a sebemet: elfolyik a vérem. Ők maguk is gondolhatták már ezt. Az egyik azonnal kigombolta a kabátomat. A másik füvet szaggatott. Egy tiszta zsebkendő is volt a zsebemben. Aztán már nem tudom mivel kötözget- tek csak arra gondoltam, hogy meghalok, most már bizonyosan meghalok. A halál gondolata mindig sötétlő mélység szélére tolja az embert; szédülünk és félelemtől bágyadtam nézünk alá. A lehullás érzése már nem ilyen nehéz, mert az ellenállás erőfeszítése elveszett. Az ember nem tud akarni többé: az izmoknak nem parancsol már az agyvelő semmit. Mélyebb szünete ez a test életének, mint az alvás. — Menjetek, -—• mondottam, — egyitek az anyámhoz, másítok kocsiért. S ahogy rájuk néztem, láttam, hogy az egyik kimeresztett szemmel, az ijedelemtől sápadtam nézett reám; a másik a bajuszát húzogatja és két könycsepp gurul végig az orcáján. A két ember elrohant. Magam maradtam. Nem- éreztem semmi fájdalmat és semmi erőtlenséget. Tekintetem a karomon állott meg, amely összehajolva mellettem hevert. A kézelőm le volt csúszva az ujjamig. Mind az öt ujjam ki volt egyenesedve. Az egyik ujjamon ott fénylett az az opálgyürü, amit a jegyesem a jegygyűrűvel adott. De most nem gondoltam a jegyesemre. A karomra néztem s különösnek találtam, hogy oly idegenül nézek reá, mintha nem is az én karom volna. Pedig az én karom, az kétségtelen. Milyen egynek éreztem vele magamat, mig rajtam volt! Ha valaki megsérti a karomat, engem sért meg. A karom én vagyok. De most ez a viszony megváltozott. A karom most egy zöld posztóba burkolt állati rész énelőttem: semmi közöm vele többé! S az a legkülönösebb, hogy én ezt a kart ki akartam nyújtani, amikor már nem vált. (Folytatása következik)
