Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-02-25 / 8. szám
Í4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LaFJA A többit meg bizony magunk végeztük el. Mi is beálltunk parasztnak, kapáltunk, kaszáltunk meg gépészekké lettünk. Kis örökségemet s feleségem hozományát gépekbe fektettük, melyekkel még öregebb ember is jól el tudott bánni, s ezzel pótoltuk a férfierőt. Haladt is a munkánk gyönyörűen. A rabok eleinte átkoztak, — mert a fogházi lelkésztől folyton kértem és kaptam értesítést hogylétök felől. — De azután hallva munkálkodásunk eredményét, elálmélkodtak, elcsodálkoztak, s mig a többi rabtársaik, kik más vidékről valók voltak, a legborzasztóbb híreket kapták éhező családj októl, addig az övéik minden levele édes reménységgel volt tele, hogy “majd csak megsegít az Isten mire hazakerültök. A mi Tiszteletes urunkat meg a grófot áldja meg az Isten mind a két kezével”. Öröm és keserű fájdalom fogta el minden levélkapásakor a rabok szivét, hogy miért is tették meg ők mindezeket, mért bántottak minket, a megmentőjüket? Hát még mikor 4-5 év múlva hazajöttek a börtönviselt emberek s a legtöbb jólétben, a rendezett viszonyok közt találta összevisszaságban hagyott birtokát! Ki tudná leírni örömüket, s bűneik felett bánkódó szívok keserűségét?! De a hála sem maradt el. Jól emlékszem, éppen tiz esztendeje lesz az idén, igy március •táján eljöttek a kiszabadult rabok mindannyian a templomba, s istentisztelet végeztével, a mint kilépünk feleségemmel s az öreg Deák bácsival, zokogó, síró tömeg áll körben a templom előtt. Ebben a pillanatban kilép a sorból Kovács Dar- gó János. Sirva-zokogva kér bocsánatot tőlem, a falu megmentőjétől, a méltatlanul ért bántalmak- ért. Esdő szóval kért, hogy felejtsem azt el, mint egy rossz álmot, szeressem továbbra is úgy őket, a megtérteket, mint tévelygésökben szerettem. Felejtsem el azt a csapást, a mit kezemre mért. Ott az Isten szabad ege alatt, kezében bibliával, megesküdött, s az esküt utána mondta az egész tömeg, hogy sohasem hagyják el többé Krisztust; sohasem mennek többé máshol boldogságot keresni csak Krisztushoz; vezérök csak az Istenigéje lesz, a mit a lelkész ajkáról hallanak. S ekkor odalépett hozzám, megragadta kezemet, melyré egykor oly hatalmas csapást mért, megcsókolta s utána jött a többi.... Mi nem tudtunk e szokatlan tiszteletadás elől elzárkózni. Azóta folyvást igy tart ez... Hiába próbáltam elhagyatni velők ezt a szokást, nem tudtam. Folyton ezt felelik kérésemre, boldogságuktól, hálájuktól akarom megfosztani őket; mert ha az én munkám, a kezem nincsen, ők menthetetlenül elvesznek, mint más vidéken annyi ezren, meg ezren. így pedig haladnak szépen, úgy, hogy gyönyörűség nézni őket. Kovács Dargó János uram is megötszörözte a vagyonát azóita. A szövetkezettel csodákat művelünk. Szervezett, zajongó szo- ciálista munkásnak itt hire sincs többé. A grófnak is visszaakarják szolgálni a jóságát, szívességét. Minden ember, akin segitett, tiz napot dolgozik nála egy évben ingyen, amig csak él az öreg ur. S azóta, látja öcsémuram — fejezi be beszédét a lelkész — mi is fizetett cseléd nélkül vagyunk. Sohasem akad egy fizetett napszámosom, munkásom sem, segitőerő pedig mégis mindig feles számban van. Majdnem összevesznek egymás közt, ha valamire szükségem van, annyian akarnak szolgálatomra lenni, fizetés nélkül, hála fejében. Szinte öröm nézni, mily szorgalmas, derék, igyekvő intenfélő nép vált ismét belőlük. El nem maradnának soha a templomból, még hétköznap sem. Igaz, hogy reggel négy órakor harangoztatunk, de alig van meghatóbb jelenet, mint az, hogy- a felkelő napsugárral mi is belépünk az Ur szent hajlékába. A munkásszerszámok a templomfalához támasztva, fel zeng az ének száz meg száz torokból “Ez uj reggel arra serkent...” s bizony “A nap immár elenyészett”, mikor esteli fohászunkkal bezárjuk napi munkánkat. Ha pedig este sétál az ember a faluban, zsoltár-énektől hangos minden ház, aztán alszik csak el a mécs s térnek nyugodni az emberek. Adakozó készségükről csodákat lehetne regélni. Veres András uram halálával Kovács Dargó János uram töltötte be a kurátori hivatalt s szolgálja becsülettel, hűséggel. Gyönyörűség néznem munkáját, lelkesedését, odaadását egyháza iránt. Ne ütközzék meg hát rajta, kedves öcsémuram, ha nekem kezet csókolnak ezek a jó, derék emberek. Bizony egykor életem ellen törtek, de én megmentettem őket. Szerintök ezt megérdem- lem, szerintök ez kedves kötelességük. Mit háborgatnám hát őket, ha lelkűknek jól esik? * * * Azóta folyton lelki szemeim előtt lebeg e vallását, egyházát, népét rajongásig szerető derék pap példája. Ismét fényesen beigazolódott előttem az az örök igazság, hogy Krisztus nékül, szeretet nélkül csak rombolás és pusztulás van, de Krisztussal, a szeretet által, még a köveket is meglehet lágyítani, a megromlott sziveket is meglehet javítani. Azért mindig és mindenütt csak Krisztussal!
