Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-02-13 / 7. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. MEGTARTATÁSUNK EGYETLEN ÚTJA A LELKI ÉLETÜNK MÉLYÍTÉSE. (Dr. C. E. Schaeffer nyomán.) Mit kaptunk másoktól? ,A világhoz mentünk és kértük: “Adjál a te olajadból?” Megpróbáltuk már egyházunkat éleszteni annyi világi tervvel, hogy egész világi intézmény lett belőle. És oda jutottunk, hogy egy világi testület és az egyházunk között sokszor már csak egy hajszálnyi elválasztó vonal van. így lett a mi amerikai egyházainkból annyi sok helyen valami társadalmi, közjótékonysági stb. egyesület, a melynek az “agent”-je a lelkész. Amerikai mintára mi is megváltoztatjuk itteni templomainkat s ahol csak lehet konyhát, tornatermet, mozit, tánc- helyiséget, vagy még fürdőt is tettünk az épületünkbe, abban a szép reményben, hogy tömegesen tartjuk meg az egyháznak ifjú és öreg tagjait. És mégsem jött a tömeg! Sőt veszteségeink vannak! Megpróbáltuk már a vallásos nevelés minden lehetőségét. Bibliakörökben munkálkodtunk, vasárnapi iskolákat osztályozgattunk s biztosak voltunk, hogy ezzel olyan megtérést idézünk elő, amely nemcsak, hogy minden tagot bevon az egyházba, hanem ott is tart mindenkit. — És mégsem lehet látni sehol a tömeget, sőt épen annyi a közömbös. Majd újra az isteni- tiszteleteinkre fektettük a fősulyt. Legnagyobb fontosságot adtunk templomi istenitiszeleteinknek, méltóságos rendben folynak azok, ékes öltözetű palástos papjaink prédikálnak ott, énekkarokat szervezünk s templomaink ékességére óriási ösz- szegeket költünk és mégsem telnek a templomok, és mégis elmaradnak tagjaink és mindig jobban fogy az adakozás Isten dicsőségére! Mit csináljunk tehát? Kihez, vagy mihez forduljunk? Újra másokhoz forduljunk, megint kölcsön olajjal töltsük meg lámpánkat? — Soha, de soha meg nem töltheti az egyház kialuvó lámpásait kölcsönkért olajjal! Ha az egyház gyenge volt egész eddigi történetében, akkor ez a gyengesége mindig a világgal, a bűnnel való kiegyezése miatt volt. Mi magunk, az egyház vagyunk felelősek saját tagjaink elidegenítéséért, mert az egyetlen, végleges és teljes megoldás a lelki élet elmélyülése és felébresztése, nem pedig világi, idegen orvosságok használata. Ha tehát valamiképen a lelki életünket meglehetne mélyebbiteni és gazdagabbá lehetne tenni, akkor mai nehéz helyzetünk minden súlyos kétségeit megoldhatnánk. Ettől az egytől függ minden más! Ha ezen a ponton elbukunk, akkor mindenütt elbuktunk! Mit mutat a tapasztalat? Vallásos életünk és lelki cselekedeteink ma nagyrészben “emberközpontiak”. Lelki törekvéseinkben legtöbbször mi emberek vagyunk önmagunk céljai. A vallásnak azonban Istenben kell központosulni. Ő a célja a mi imádásunknak és minden törekvésünk egyetlen célja csak az lehet, hogy Őt megismerjük. Az ember egyetlen célja ezen a földön: “Istent magasztalni és Ő benne örvendezni örökké.” A mai egyházi életben azonban az ember foglalta el az Isten helyét. Nem azért járunk a templomba, hogy Isten dicsőítsük, hanem, hogy saját vallási érzéseinket és indulatainkat kielégítsük. Saját lelkihasznunkat keressük elsősorban és nem az Isten dicsőségét. Ez azután az alapja a sok közönyösségnek. — Mivel tehát a mai vallásos életben legtöbben csak a saját maguk érzéseinek a kifejezésére és ápolására vágynak, ezért van azután az, hogy, ha nem minden az Ízlésük és képzeletük szerint történik, egykönnyen ott hagyják az egyházat, vagy félreállanak. Mert az ilyeneknek a vallás központjában bizony nem az Isten, hanem önmaguk állanak. Sajnos, de ez az önmagunk előtérbe helyezése annyira feltűnő jelenség, hogy ez megnyilatkozik az egész istenitiszteleti rendünkben. Éneklésünk nem Istenről és Istennek, hanem magunknak és magunkról szól. Ha valaki diktált éneket szeret és nem úgy történik, elhagyja az egyházát; — legszebb Istent magasztaló énekeinket alig énekeljük, mert azok “nem szépek”. Imádságunk olyan legtöbbször mint a farizeusé, minket dicsér; nagyon sok templomi ima egy kérés, vagy prédikáció a gyülekezethez, ahelyett, hogy Istennek dicsérete lenne. Prédikációnk sokszor egy szép előadás, vagy rágalmazása a bűnös társadalomnak, ahelyett hogy Istennek a magyarázata lenne. Az egyházunk ma politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket tárgyaló intézmény, ahelyett, hogy Istenháza és a menyország kapuja lenne. Mi hát a megoldás? Egy teljes változásnak kell elkövetkezni az embernek az egyházhoz való viszonyában és az Istenhez való közeledésében. Gondolkozásunknak meg kell változni teljesen. Istent kell vallásunk középpontjába helyezni újra, lelkiéletünket el kell mélyíteni. Hagyjuk .hát el az emberi próbálkozásokat, zárjuk ki az alacsony emberi indulatokat s hivjunk a Magasabb világból erőket, hogy azok emeljenek fel minket és akkor magasabb lelki színvonalon fogunk mozogni. Ez a mi megtartatásunknak egyetlen útja!
